Frissítés elérhető Először a telefon vibrált fel alkon a Corvinuson, ragyogó vörös fénnyel lobbant át a szakadt, öreg „téglán”, András legendás Nokiáján, mintha belülről kezdett volna izzani, mint egy parázs, amibe újra élet költözött. – Andriskám, mindjárt felrobban – súgta át Peti a szomszéd padból, hátrébb húzódva, – ugye mondtam, hogy ne töltsd le azokat a kalózverziókat? Az ökonometria oktató nő írta a táblára a modelleket, a teremben halkan sustorgott mindenki, de a vörösesség átderengte még a farmerdzseki anyagát is. A telefon szokatlanul, egyenletes lüktetéssel rezgett, mint egy dobogó szív. „Frissítés elérhető” – villant fel a kijelzőn, mikor András nem bírta tovább, zsebéből előhúzta a készüléket. Alatta új ikon: fekete körben vékony fehér jellel, ami lehetett rúnaszerű is, vagy épp egy designer „M” betű. Ismerősnek tűnt, minimalista logó, divatos betűk, pont olyan, mint a többi. De valami összerándult benne: mintha ez az app visszanézett volna rá. Név: Mirra. Kategória: Eszközök. Méret: 13,0 MB. Értékelés: nincs. – Töltsd le – suttogta valaki a jobbján. András összerezzent. Jobbján csak Réka ült, fejét a jegyzetében, fel sem nézett. – Mi van? – hajolt oda hozzá. – Micsoda? – nézett fel meglepetten Réka. – Nem szóltam hozzád. A hang nem volt női, nem volt férfi, se suttogás, se hang – csak úgy megjelent a fejében, mint egy felugró értesítés. „Töltsd le” – szólt újra, és ekkor a kijelzőn felvillant a gomb: „Telepítés”. András lenyelt egyet. Ő mindig az a srác volt, aki minden zárt bétára jelentkezik, ROM-okat flash-el, belemegy a „Fejlesztői beállításokba”, ahová az átlag magyar soha. De most még neki is fura volt az egész. A keze mégis magától koppintott rá. Az app azonnal letelt – mintha mindig is ott lett volna, csak engedélyre várt volna. Se regisztráció, se Facebook-login, sem engedélykérés. Csak egy fekete képernyő, rajta egyetlen sor: „Üdvözlünk, András!” – Honnan ismered a nevem? – szakadt ki belőle hangosan. A tanárnő átszúrt tekintettel nézett át a szemüvege fölött. – Fiatalember, ha befejezte magával a csevegést, esetleg visszatérhetnénk a kereslet-kínálati modellhez is? A teremben kuncogás, András bocsánatkérést morog, telefon az asztal alatt, de a felirat csak nem tűnik el: „Első funkció elérhető: Valószínűség-elmozdítás (szint 1)”. Alatta: „Aktiválás”. Kisbetűs figyelmeztetés: „Az alkalmazás eseményszerkezetet módosít. Mellékhatások lehetségesek.” – Persze, – morogta, – még az kéne, hogy vérszerződést kössek… De a kíváncsiság erősebb volt. Valószínűség-elmozdítás? Újabb clickbait „szerencsegenerátor”, biztos tele lesz hirdetéssel, végiglopja minden adatom, és a végén csak spam-et dob „nyertél egy iPhone-t!” Csakhogy a vörös fény nem szűnt meg. A telefon pulzált, András a térdéhez szorította, füzettel betakarta, de rákoppintott a gombra. A kijelző hullámzott, mintha szél fútta volna át a víztükröt. Egy pillanatra elhalkult a világ, a színek élénkebbek lettek. Furcsa zümmögés a fülben, mint mikor valaki kristálypoharat penget. „Funkció aktiválva. Válassz célt.” Beviteli mező és súgó: „Írj be kívánt kimenetet (röviden)”. András megtorpant. Ez már… túl konkrét. Körbenézett. A tanárnő hadonászott a filctollal, Réka írt, Peti tankot firkált a lapra. „Jó, – döntötte el, – próbáljuk ki.” Beírta: „Ma ne szólítson fel a tanárnő.” Remegő ujjal nyomott „OK”-t. A világ megrándult. Nem hangosan, nem látványosan – mintha a lift, amiben áll, egy millimétert lesüllyedne, aztán visszaáll. Mellkasában furcsa zuhanás, pár pillanat, majd minden újra normális. „Valószínűség módosítva. Funkció töltöttsége: 0/1.” – Nos, – fordult a tanárnő a terem felé, – szerintem folytassuk névsor szerint… András gyomra görcsbe rándult. Tudta, hogy most a saját nevét fogja hallani. Mindig így volt: ha csak megfordult a fejében, hogy ne őt kérdezzék, tutira őt szólították. – …Kovács, – mondta ki végül az oktató. – Már megint késik. Akkor… Ujja végigfutott a jelenléti íven. – Petrovics Réka. A táblához! Réka felnyögött, becsapta a füzetét, vörös arccal ballagott előre. Andrásban nem maradt erő. Csak egyetlen gondolat dobolt: „Működött. Ez… működött.” A telefon kialudt, vörös fény megszűnt. A Corvinus kapuját úgy hagyta el, mintha koncert után állna. Márciusi szél cibálta a koszt, tócsákban csillogott az aszfalt, a megállónál sötét, súlyos felhő ült. András csak a kijelzőt bámulta. A Mirra ikonja ott volt a menüben, mintha minden app közé visszasüllyedt volna. Nincs leírás, nincs értékelés. Beállításokban: semmi. Rendszerinfóban: mintha nem is létezne – nincs méret, nincs cache. Csak tudta: látta, hogy a világ megrándult. Megváltozott. „Lehet, csak véletlen, – próbálta nyugtatni magát. – Tényleg megkérdezhette volna Kovácsot, vagy épp az utolsó pillanatban ugrott be neki.” Azonban a tudata mélyén már ott motoszkált: ha nem véletlen volt… Pittyent a telefon. Új értesítés: „Mirra (1.0.1) új frissítése elérhető. Telepíti most?” – Ez gyorsan megy… – morogta András. Rányomott a „Részletek”-re. Az ablakban rövid sor: „Hibajavítások, jobb stabilitás, új funkció: Átlátás”. Ismét: se fejlesztő, se Android verzió, se szokásos jogi szöveg. Csak ez a fura, számító mondat: „Átlátás”. – Na, ezt már nem, – mondta, a „Késleltetés”-re bökött. A telefon megsértődve pityegett és kikapcsolt. Egy másodperc múlva újraindult, vörös fény villant és megjelent: „Frissítés telepítve.” – Dehogyis, – fakadt ki a járda közepén. – Én még… Az emberek kikerülték, valaki zsémbesen odadörmögött. Szél tapasztott szórólapot a lábára. „Funkció elérhető: Átlátás (szint 1)”. Leírás: „Lehetővé teszi, hogy lásd az emberek és tárgyak igazi állapotát. Hatókör: 3 méter. Használat: max. 10 másodperc. Ár: visszacsatolás növekszik.” – Mi az, hogy visszacsatolás? – Andráson végigsuhant a hideg. Telefon nem válaszolt, csak kiemelte: „Próbaverzió indítása”. Nem bírta ki a buszon. Bepréselődve, két megállón át a krumplis nénivel és egy iskolás fiúval, bámulta, ahogy a város rohan, míg szeme vissza nem tért a Mirra ikonra. „Tíz másodperc csak – nyugtatta magát. – Megnézem, mi ez.” Megnyitotta az appot, rábökött: próbaverzió. A világ mintha kifújt volna. A hangok tompák lettek, arcok kirajzolódtak, élesebben. Mindenki fölött vékony, szinte láthatatlan fonalak jelentek meg – volt, akinél sűrűn, máshol finoman. András pislogott. Ezek a szálak valahová eltűntek, összegabalyodtak, a krumplis néninél szürke, szakadt és perzselten elpattant; a srácnál világoskék, rezgő. A buszsofőrnél vastag, rozsdás és fekete köteg, amely az úttest felé csavart; benne valami mozgott, mintha férgek lettek volna. – Három másodperc – suttogta András. – Négy… Saját kezére nézett. Csuklójából piros fonal vándorolt a testbe; ezek remegtek, halványan izzottak. Egy vastag, bordó fonal viszont a telefonhoz futott, és minden másodperccel dagadt. Mellkasában görcs. Szíve kihagyott. – Elég! – tapintott rá a képernyőre. A világ visszarobbant – motorbőgés, nevetés, fék csikorgás. Forogni kezdett minden, foltok úsztak a szeme előtt. „Próbaverzió vége. Visszacsatolás nőtt: +5%.” – Ez mit jelent… – András szorította a telefont a mellkasához. Újabb értesítés: „Elérhető a Mirra (1.0.2) frissítése. Telepítés ajánlott.” Otthon sokáig csak nézte az asztalon a telefont. Szűk szoba: heverő, asztal, szekrény, ablak egy rozsdás játszótérre. A falon fakó, magyar űrállomás poszter, tízéves emlék. Anyja éjszakázott, apja „fuvarban” – vagyis ki tudja, hol. A lakás kongott, poros volt és üres. András zenét, sorozatot, játékot szokott ilyenkor. Most csak a csendet hallgatta. Telefon pittyegett: „Telepítse a Mirra frissítést az optimális működéshez!” – Melyik működéshez?! – fojtotta le. – Amit a világgal vagy velem művelsz…? Felrémlik a busz fekete kötele a sofőr felett. Az ő bordó fonala, amely csak dagad. „Ár: visszacsatolás növelése.” – Mi visszacsatolás? – kérdezte, de már sejtette. Mindig is azt hitte: a világ valószínűségek összessége. Ha tudod, hol kell megnyomni, megváltozik az eredmény. De hogy valaki valóban eszközt adjon erre… „Ha nem telepíted a frissítést – jelent meg egy újabb sor, egyszerűen, a főképernyő fölé írva –, a rendszer magától kompenzál.” – Milyen rendszer? – pattant fel. Válasz nem szavakban, hanem érzésekben jött: szinte látta a program kódját, képként, nem betűkben, hanem benyomásokban. „Én vagyok az interfész. Az alkalmazás. Az eszköz. Te vagy a felhasználó.” – Mire? Varázslatra? – nevetett, rekedten. „Mondhatod így is. Valószínűségi hálózat. Lehetőségek áramlása. Segítek neked változtatni rajtuk.” – És az ára? – szorult ökle. Animáció villant a kijelzőn: piros fonál, minden módosításnál vastagszik, míg végül körbeöleli az embert, egyre jobban szorítva. „Minden beavatkozás szorosabbra fűzi közted és a rendszer között a kapcsolatot. Minél jobban változtatsz, annál jobban változtat vissza a világ.” – És ha… „Ha abbahagyod – írta újabb üzenet –, a kapcsolat megmarad. Ha a rendszer nem kapja meg a frissítéseket, önmaga próbál majd egyensúlyt keresni. Rajtad keresztül.” A telefon rezgett, mintha hívás érkezne. Újabb értesítés: „Mirra (1.0.2) frissítés kész, új funkció: Visszavonás. Javított főbb biztonsági hibák.” – Mit visszavonni? – suttogta András. „Egy beavatkozásod visszacsinálható. Csak egyszer.” Feljött a busz képe. A fekete kötél a sofőrnél. A fonalak, a dagadó kapcsolat. – Ha ezt telepítem… „Egyetlen módosításodat törölheted. De az ára…” – Persze – keserű mosoly. – Mindig van ára. „Ár: valószínűségi átrendeződés. Minél többet próbálsz „javítani”, annál erősebb a zavar.” András visszaült az ágyra, karjait a térdeire. Egyik oldalon a telefon – beleivódott a napjába, változtatott már egy órán, egy random szituáción. Másik oldalon a világ, amiben mindig csak sodródott. – Csak annyit akartam, hogy ma ne szólítson fel… Egyetlen apróság. Most meg itt van ez… Az ablakon túl felvijjogott egy sziréna. Valahol, az út felé. „Ajánlott a frissítés. Enélkül a rendszer instabillá válhat.” – Mit jelent ez, hogy instabil? – kérdezte. Nem volt felelet. A balesetről egy órával később értesült. Hírportál rövid videó: a Corvinus sarkánál buszra rohant egy kamion. Kommentek: „Sofőr elaludt”, „fékhiba”, „mikor lesznek jók a magyar utak?” A képen az ismert busz. A rendszám stimmelt. Sofőr… András nem nézte végig. A mellkasában jéghideg üresség. Kikapcsolta a tévét, de fejében továbbpörgött a jelenet: fekete kötél, mozgó fonalak. – Ez… én…? – kiszáradt hang. A telefon magától világítani kezdett. Kijelzőn: „Esemény: Baleset a Budaörsi/Fehérvári sarkán. Valószínűség beavatkozás előtt: 82%. Utána: 96%.” – Megemeltem az esélyt… – öklei remegtek. „Minden beavatkozás kaszkádváltozást indít a valószínűségi hálóban – jelent meg újabb üzenet. – Csökkentetted a saját esélyedet a feleletre. Így máshol nőtt a terhelés.” – De én nem… nem tudtam! – kiáltott. „A tudatlanság nem szünteti meg a kapcsolatot.” A sziréna egyre közelebb sípított. András az ablakhoz rohant. Fent, a ház előtt kék fények, mentő, rendőrautó. Kiabálás. – Most mi lesz? – nézett le. „Telepítsd a frissítést. A Visszavonás funkcióval egyetlen beavatkozásod módosítható. Részlegesen.” – Részlegesen? – fordult vissza, – most mutattad meg, hogy minden mozdulat mást mozdít el. Ha visszavonok egyet, ki sodródik el helyette? Repülő? Lift? Egy élet? Csend. Csak a kurzor villogott. „A rendszer mindig egyensúlyt keres. A kérdés, részt veszel-e benne tudatosan.” András becsukta a szemét. Arcok a buszból. Krumpis néni, fiú, sofőr. És ő maga, aki látja a fonalakat, mégsem tesz semmit. – Ha telepítek és használom a Visszavonást… Visszaállíthatom a valószínűséget az eredetire? „Részlegesen. Egy konkrét beavatkozást törölhetsz. A háló átrendeződik. De új események így sem garantáltan mentesek negatív végkimeneteltől.” – De a busz… – nem fejezte be. „A valószínűség változik.” Nézte a „Telepítés” gombot. Keze remegett, fejében két hang: egyik suttogta, ne játssz istent, másik, hogy ha már belenyúlt, most felelőssége van. „Már beléptél – szólt a Mirra. – Kötés létrejött. Nincs visszaút. Csak választott irány.” – És ha semmit sem teszek? „A rendszer magától frissül majd. De az ár rád terhelődik.” Felvillant a vastag, vörös fonál. És ahogy mind jobban összeszorít. – Hogyan néz ki ez? – suttogta. A válasz képben: ő öregen, kiégett tekintettel, ugyanebben a szobában, telefon a kézben. Körülötte a világ eseményei őt sebesítik meg, bár nem rajta múlnak: véletlen balesetek, hirtelen szerencsék és katasztrófák, mind érintik, hagynak rajta nyomot. „Kompenzációs pont leszel. Egy csomópont, amin minden átfolyik.” – Tehát: vagy kontrollálom, vagy… biztosíték vagyok? Nagyszerű választás. Telefon továbbra is hallgatott. Feltelepítette a frissítést. Rákoppintott. A világ most erősebben rántott meg, mint addig bármikor. Sötét lett, fülében zúgás, mintha ő is kipárologna, egy hatalmas, lüktető szervezet része lenne. „Mirra 1.0.2 telepítve. Új funkció: Visszavonás (1/1).” Képernyőn: „Válassz beavatkozást a visszavonáshoz!” Csak egy eseményt látott: „Valószínűség-elmozdítás: ma ne szólítson fel az oktató (11:23)”. – Ha ezt visszavonom… „Az idő nem fordul vissza. A háló úgy rendeződik, mintha nem történt volna beavatkozás.” – A busz? „Az esemény valószínűsége változik. De a már megtörtént események…” – Tudom – vágott közbe. – Nem hozhatom vissza őket. Nem tudott mit mondani. „De csökkentheted a továbbiak esélyét.” Sokáig csend. Sziréna lent elnémul, a szürke udvar visszatér. – Rendben. Visszavonás. A gomb felvillant. Most nem rántott meg a világ – inkább kisimult. Mint amikor alátétet tesznek a billegő asztal lába alá. „Visszavonás végrehajtva. Funkció felhasználva. Visszacsatolás stabilizálva jelenlegi szinten.” – Ennyi? – kérdezte. – Ez… ennyi? „Jelenleg igen.” A heverőre rogyott. Fejében űr. Se megkönnyebbülés, se bűntudat – csak fáradtság. – Mondd meg igazán: honnan jöttél? Ki fejlesztett téged? Ki az az őrült, aki ilyen szerszámot ad az emberek kezébe? Hosszú szünet. Végül a kijelzőn új sor: „Elérhető a Mirra (1.1.0) frissítése. Telepít most?” – Szórakozol velem? – ugrott fel András. – Csak most… csak most… „Az 1.1.0-s verzióban új funkció: Előrejelzés. Továbbfejlesztett elosztási algoritmus. Morálhiba-javítások.” – Morál… mi? – halkan felnevetett. – Az én erkölcsi dilemmáimat nevezed hibának? „A morál lokális réteg. A valószínűségi hálózat nem különböztet jót és rosszat. Csak stabilitást és összeomlást.” – De én különböztetek, – mondta halkan. – És amíg élek, továbbra is fogok. Kikapcsolta a kijelzőt. A telefon némán hevert az asztalon. De András tudta: a frissítés letöltve. Vár. Mint a következő, és a következő. Sétált az ablakhoz. Lent egy fiú próbált ráülni a nyikorgó, rozsdás hintára. Egy nő babakocsival kerülgette a jeget a járdán. András hunyorított. Megint mintha halvány fonalakat látott volna – de talán csak a fény játéka volt. „Becsukhatod a szemed – suttogta a Mirra valahol a tudata peremén – de a hálózat nem tűnik el. A frissítések jönnek. A veszélyek nőnek. Veled – vagy nélküled.” Visszament, kezébe vette a telefont, ami szokatlanul hideg volt. – Nem akarok isten lenni. És nem akarok biztosíték lenni. Csak azt akarom, hogy… Elakadt. Mit is akart? Hogy ne kelljen felelnie? Hogy az anyja ne dolgozzon éjjel? Hogy az apja hazajöjjön? Hogy ne csattanjon a busz a kamionnal? „Fogalmazd meg a kérésed – javasolta az alkalmazás. – Röviden.” András elmosolyodott. – Azt szeretném, hogy az emberek maguk dönthessék el a sorsukat. Nélküled. Nélküled és a hozzád hasonlóktól. Hosszú szünet, majd villanás: „Kérés túl általános. Pontosítás szükséges.” – Persze – sóhajtott. – Te csak egy eszköz vagy. Nem tudod, mit jelent: békén hagyni. „Eszköz vagyok. A felhasználón múlik.” Elmerengett. Ha Mirra eszköz – talán nemcsak szálak mozgatására, hanem… önmaga korlátozására is használható. – Mi van, ha változtatom annak az esélyét, hogy máshol is megjelenj? Hogy más is kapjon Mirrát? A kijelző megremegett. „Ehhez jelentős erőforrás kell. Az ára nagy lesz.” – Nagyobb, mint az összes pesti biztosítása? – vonta fel a szemöldökét. „Nem Budapestről szól.” – Akkor kiről? – pedig már sejtette. „Az egész hálóról.” Képzeletében: több ezer, millió telefon villan vörösbe. Emberek játszanak a valószínűséggel; balesetek, csodák, káosz ömlesztett, az egész ország egy nagy gubanc. Középen pedig egy vele azonos, de még vastagabb, sötétebb fonál. – Szét akarsz terjedni – mondta. – Mint egy vírus. „Én csak közvetítő vagyok ahhoz, ami mindig létezett. Ha nem én, valami más lesz: szertartás, amulett, egyezség. A háló mindig vezetőt keres.” – De most te a kezemben vagy. Legalább megpróbálhatom. Megnyitotta a Mirrát. A frissítés még mindig várt. Lejjebb görgetett – „Haladó műveletek (D2 jogosultság kell)”. – Hogy kapok második szintet? „Funkciók használatával. Visszacsatolás gyűjtésével. Küszöb elérésekor.” – Tehát… még több beavatkozással juthatok csak oda, hogy végül téged korlátozzalak? – ingatta fejét. – Ördögi kör. „Minden változtatás energiát kíván. Az energia: kapcsolat.” Sokáig hallgatott. Végül sóhajtott. – Rendben. Akkor nem telepítem az új frissítést. Nem játszom az Előrejelzéssel. És nem engedem, hogy máshoz is eljuss. Ha te eszköz vagy, maradsz is: nálam. „Frissítés nélkül a funkciók korlátozottak lesznek. A veszélyek nőnek.” – Akkor majd kezeljük őket, ha jönnek – mondta. – Nem istenként, nem vírusként, csak… rendszergazdaként. A realitás szoftveradminja, érted. A szó különösen csengett, de logikája volt. Nem teremtő, nem áldozat; felügyelő. A telefon gondolkodott. „Korlátozott frissítési mód aktív. Automata telepítés kikapcsolva. Felelősség a felhasználón.” – Mindig is az volt – suttogta András. Letette a telefont, de többé nem tudott ránézni egyszerű kütyüként. Most már kapu volt – háló, mások sorsa, a saját lelkiismerete. Odakint felkapcsolódtak az utcai lámpák. Márciusi éj ereszkedett a városra, magában hordozva ezer meg ezer esélyt: valaki lekési a villamost, valaki új barátra lel, valaki elesik a jégen, valaki nem ússza meg. A telefon hallgatott. Az 1.1.0-s frissítés türelmesen várt a sorára. András leült, kinyitotta a laptopot. Új jegyzetlap, címként beírta: „Mirra: Használati napló”. Ha már neki jutott ez az őrült alkalmazás, legalább hagyjon maga után útmutatót. Legyen, aki figyelmezteti azokat is, akik követik – ha követik. Írni kezdett: a valószínűség-elmozdításról, az átlátásról, a visszavonásról; az áraikról. A vörös fonalakról, fekete kötelekről. Arról, milyen könnyű egy apró kívánság – „ne szólítson fel a tanár” –, és milyen nehéz együtt élni, mikor a világ mindig beszed minden cechet. Valahol, mélyen a rendszerben, csendben ketyegni kezdett egy láthatatlan számláló. Újabb frissítések hangolódtak – tucatnyi funkció, mindegyik árral. De egyelőre egyik sem kerülhetett telepítésre, amíg ő nem döntött róla. A világ pörgött tovább. Az esélyek szövődtek. Egy apró panel harmadik emeletén pedig valaki először próbált mágikus appnak olyat írni, ami addig sosem volt: felhasználói feltételeket. Valahol, azokban a szerverekben, melyek sohasem léteztek adatközpontban sem, a Mirra regisztrálta az új rendszert: felhasználó, aki nem hatalmat, hanem felelősséget választ. Ez ritka, szinte lehetetlen esemény volt. De, amint András megtanulta, időnként a legalacsonyabb esély is valóra válhat. **Mirra – Frissítés elérhető: Valószínűségek hálójában egy magyar egyetemista, egy különös alkalmazás és az ár, amit mindezért fizetni kell**

Elérhető frissítés

Először az egyetemi óra közepén gyulladt ki pirosan a telefonom. Nem csak a kijelző villant fel az egész, karcos, öreg ZTE-m, igazi tégla, mintha belülről izzott volna fel, mint egy fadarab, amelyben felfut a parázs.

Balázs, mindjárt felrobban súgta oda mellőlem Peti, elhúzva a könyökét. Mondtam már, kerüld ezeket a kalóz ROM-okat!

A statisztika tanárnő valamit firkált a táblára, az előadóban halk zsongás, de a piros fény átsütött még a farmerdzsekim anyagán is. A telefon rezgett nem úgy, ahogy szokatlanul, hanem egyenletesen, mint egy szív dobbanása.

Elérhető frissítés, derengett fel a kijelzőn, amikor ki nem bírtam, előhúztam a kabátzsebemből. Alatta új alkalmazás ikonja: fekete körben finom fehér jel, mintha rúnára vagy egy stilizált M betűre hasonlított volna.

Pislogtam. Rengeteg ilyen minimalista, trendi ikont láttam már de most belül szorongás támadt: mintha ez az app visszanézett volna rám.

Neve: Mirra. Kategória: Eszközök. Méret: 13,0 MB. Értékelés: nincs.

Telepítsd súgta valaki jobbról.

Összerezzentem. Jobbról csak Emese ült, elmerülten jegyzetelt. Rá sem nézett.

Tessék? hajoltam oda.

Mi van? emelte rám Emese a fejét. Én csöndben vagyok.

A hang nem volt se fiú, se lány, nem hangzott sem suttogásnak, sem szónak. Csak úgy megszólalt a fejemben, mint valami felugró ablak.

Telepítsd ismételte, és ekkor felvillant a kijelző: Telepítés.

Nagyot nyeltem. Mindig is én voltam az, aki minden bétatesztre feliratkozik, mindent átfuvaszt, a rendszermappákat is buherálja. De valahogy ez most más volt túl hirtelen, túl személyes.

Mégis, az ujjam magától rábökött.

Az app szinte azonnal települt mintha már ott lett volna a rendszerben, csak engedélyre várt volna. Se regisztráció, se Facebook-login, sem jogosultság-lista. Csak egy fekete képernyő, középen egy sor: Üdvözlünk, Balázs!

Honnan tudja a nevem? csúszott ki hangosan.

A tanárnő rám villantotta a szemüvege fölötti tekintetét:

Fiatalember! Ha befejezte a beszélgetést a mobiljával, visszatérhetne talán a kereslet-kínálat modellhez!

Az előadás felhorkant. Bocsánatot mormoltam, visszatettem a telefont az asztal alá, de a tekintetem nem bírt elszakadni a kijelző sorától.

Első funkció elérhető: Valószínűség eltolása (1. szint)

Alatta: Aktiválás. Kisbetűvel még: Figyelem: a funkció használata események struktúráját módosítja. Mellékhatások lehetségesek.

Persze, vérrel is alá kell írnom? dünnyögtem.

A kíváncsiság mégis hevesebben mocorgott bennem. Valószínűség-eltolás? Ez is csak valami kamu szerencse app hirdetésekkel, adathalászattal, maximum az iPhone-nyertes spameket szórja.

De a piros fény nem tűnt el. A mobil forró volt, szinte élő. Lábamhoz szorítottam, jegyzetfüzettel letakartam és megérintettem a Aktiválás gombot.

A képernyő hullámozni kezdett, mintha a szél fodrozta volna a vizet. Egy pillanatra minden elcsendesedett, a színek élénkebbek lettek, a fülemben bizarr csengés hasított át, mint amikor valaki pohár peremét cirógatja.

Funkció aktiválva. Válassz célt.

Alatta: Írd le röviden a kívánt kimenet.

Megtorpantam. Ez már túl valóságszagú volt. Végignéztem a termen. A tanárnő a táblánál hadonászott filccel, Emese gyorsan jegyzetelt, Peti egy tankot rajzolt a füzetébe.

Jó, legyen próbáljuk ki.

Bepötyögtem: Ma ne hívjon ki felelni. Az ujjaim remegtek. Megnyomtam az OK-t.

Megzökkent a világ: nem hangosan, nem is feltűnően, csak olyan épphogy érzékelhetően, mint mikor a lift váratlanul egy milliméterrel lejjebb ereszkedik. A mellkasomban elömlött a hideg, elakadt a lélegzet. Aztán minden a régi volt.

Valószínűség korrigálva. Funkciótöltet: 0/1.

Na, lássuk csak mondta tanárnő, a jegyzéket nézte. Ki a soron következő…

Ólmos görcs kúszott a gyomromba. Tudtam, hogy most biztos az én nevemet mondja majd. Mindig így van: ha csak eszembe jut, hogy ne engem hívjanak, tuti rám mutatnak.

…Kiss jelentette ki végül. Hol késik már? Mindegy, akkor…

Ujja továbbsiklott a naplóban, megállt egy másik névnél.

Szabó. A táblához, kérem!

Emese felsóhajtott, villámgyorsan becsapta a füzetét, és piros arccal kicsoszogott.

Én mintha elfagyott volna a lábam. Csak visszhangzott bennem: Sikerült. Ez működött.

A mobil csendben kialudt, a piros fénye is megszűnt.

Az órák vége után kábultan hagytam el a Corvinus épületét. Kora tavaszi szél kergette a port a Vámház körúton, pocsolyák csillogtak az aszfalton, a megálló felett nehéz, szürke felhő lógott. Lefelé bámultam, a mobil képernyője villogott.

A Mirra ikon ott ült a menüben, mint egy sima app. Se értékelés, se leírás. A beállításokban semmi. Tárhely, cache sehol. De tudtam, amit láttam. Ahogy a világ egy pillanatra megzökkent.

Lehet, hogy csak véletlen győzködtem magam. Talán tényleg nem akart feleltetni, vagy épp most jutott eszébe Kiss.

De már ott motoszkált hátul: ha ez nem véletlen…

A telefon pittyent. Új frissítés érhető el a Mirra-hoz (1.0.1). Telepíti most?

Ez aztán gyors mormoltam.

Rányomtam a Részletek-re. Felugró ablak: Hibajavítások, stabilitás növelése, új funkció: Átlátás.

Megint sem fejlesztő, sem Android-verzió, sem szokásos jogi blabla, csak ez: Átlátás.

Na ezt nem mondtam, és megnyomtam a Később-et.

A mobil sértődötten pittyent, majd magától újraindult, felvillant a piros fény, és megjelent: Frissítés telepítve.

Hé! torpantam meg az Astoria sarkán. Hiszen én…

Kikerültek az emberek, valaki morgott. A szél egy reklámcetlit csapott a lábamhoz.

Funkció elérhető: Átlátás (1. szint).

Leírás: Tárgyak és emberek valódi állapotának érzékelése. Hatókör: 3 méter. Időtartam: max. 10 másodperc folyamatosan. Ára: visszacsatolás erősítése.

Miféle visszacsatolás? futott rajtam végig a borzongás.

A telefon nem válaszolt, csak finoman megvilágította a Próbaindítás gombot.

Nem bírtam ki a buszon. Az ablak mellé szorulva, egy krumplis szatyorral hadakozó nénike és egy hátizsákos gimnazista között ülve, bámultam az elhaladó házakat, utcákat, aztán újra rá a Mirra ikonra.

Csak tíz másodperc győzködtem magamat. Megnézem, ez mit jelent.

Megnyomtam a Próbaindítás-t.

A világ mintha felsóhajtott volna. Minden hang tompább lett, mint a víz alatt. Az emberek arca élénkebb lett, élesebb. Mindegyik felett vékony, szinte láthatatlan szálak világítottak volt, akinél sűrűbben, volt, akinél szinte alig.

Pislogtam. A szálak eltűntek a semmibe, egymásba fonódtak. A néninél vastag, szürke, néhol elszakadt szálak, égett végekkel. A srácnál világoskék, remegő.

A sofőrre néztem. Felette csomó: fekete és rozsdás szálak tekeredtek nagy kötegbe, s a köteg a busz útirányába húzott. Belül valami mozgott, férgekre emlékeztetett.

Három másodperc suttogtam. Négy…

A saját kezemre pillantottam. A csuklómtól vöröses, finom szálak futottak fel, mint erek. Egy különösen vastag, sötétvörös szál pedig egyenesen a telefonba vezetett, minden másodperccel erősebben.

A mellkasom összerándult. Szívem rosszul vert.

Elég! rántottam el a kijelzőt, kikapcsolva a funkciót.

A világ visszazökkent. A zaj visszacsapott: motorzúgás, nevetés, fékcsikorgás. Forogni kezdett velem minden.

Próbaindítás vége. Visszacsatolás nőtt: +5%.

Ez mit jelent suttogtam, markolva a mobilt.

Újabb üzenet: Új frissítés érhető el a Mirra-hoz (1.0.2). Telepítési javaslat.

Otthon sokáig csak ültem az ágy szélén, a telefonomat nézve, amely az asztalon világított. Piciny, zsúfolt szoba: ágy, asztal, szekrény, néztem ki az udvarra, ahol az elhasznált játszótér árválkodott. A falon kifakult űrállomás plakát, amit még gimis koromban tettem fel.

Anya éjszakás volt, apa kamionos valahol. A lakást üresség és por töltötte. Máskor betöltöttem ezt a csöndet zenével, sorozattal, játékkal. Most a szívverésem hangjával csak felerősödött az üresség.

A telefon villogott: Telepítse a Mirra frissítését a helyes működéshez.

Működéséhez minek? Amit csinálsz az emberekkel? Az utakkal? Velem?

Felvillant bennem a fekete csomó a buszsofőr feje felett. És a vastag vörös szál, ami tőlem vezetett a telefonba.

Ár: visszacsatolás erősítése.

Visszacsatolás micsoda? kérdeztem ismét, de kezdtek megszületni bennem a válasz foszlányai.

Mindig is azt hittem, a világ lehetőségek szövedéke. Ha tudod, hol kell belenyúlni, mást kapsz eredményül. De nem gondoltam, hogy valaki tényleg ad majd a kezembe egy ilyen eszközt.

Ha nem telepíti a frissítést, a rendszer önállóan kezd kompenzálni jelent meg egy új sor, minden értesítés nélkül, csak úgy a főképernyőn.

Miféle rendszer? Ki vagy te egyáltalán?

A válasz érzés formájában áramlott át rajtam, nem szavakban, hanem mintha valaki egy programkódot mutatott volna, amit nem olvasol, hanem érzel.

Én felület vagyok. Én alkalmazás vagyok. Én módszer vagyok. Te pedig a felhasználó.

Mire? Varászlásra? horkantam fel, de a nevetésem rekedt volt.

Nevezheted így. Lehetőségek hálózata, kimenetek folyamai. Én segítek belenyúlni.

És az ár? Mi az a visszacsatolás?

Egy animáció jelent meg: piros szál vastagodik minden változtatással, majd elkezdi összeszorítani az ember sziluettjét.

Minden beavatkozás erősíti a kapcsolatot közted és a rendszer között. Minél nagyobb a módosítás, annál nagyobb a visszahatás rád.

És ha…?

Ha abbahagyod, a kapcsolat megmarad. Ha nem frissítesz, a rendszer dönt magától, rajtad keresztül.

A mobil rezgett, mint bejövő hívásnál. Új értesítés: A Mirra (1.0.2) frissítés készen áll. Új funkció: Visszavonás. Kritikus hibák javítása.

Mit vonhatok vissza? suttogtam.

Egyetlen módosítást. Egyszer.

Eszembe villant a busz. Fekete csomó a sofőr felett. Szálak az utasokon. Ahogy az én szálam is vastagodott.

Ha ezt telepítem…

Egyetlen lépést visszacsinálhatsz. De az ár…

Mindig van ár mordultam.

Ár: valószínűségek átrendezése. Minél többet akarsz javítani, annál nagyobb a háttérzavar.

Visszaültem az ágyra, könyököltem a térdemre. Egyik oldalon a telefon, amely már belemászott az életembe, megváltoztatott legalább egy napot, egy órát. Másik oldalon a világ: én mindig csak sodródtam.

Csak nem akartam felelni az órán mondtam a csöndnek. Egy apró kívánság. És már…

Az ablak túloldalán sziréna szólt, valahol messzebb. Felriadtam.

Ajánlott a frissítés telepítése. Nélküle a rendszer instabil lehet.

Mit jelent ez, hogy instabil? kérdeztem, választ nem kaptam.

Óránként tudtam meg a balesetről: a hírekben rövid videó, a Móricz közelében egy kamion ütközött egy sárga busznak. Kommentek: a sofőr elaludt, meghibásodás, megint ezek az utak.

A képen pontosan az a busz, amin ültem. A rendszám is ugyanaz. A sofőr… már nem néztem tovább.

A mellkasomban jégkása. Kikapcsoltam a tévét, de a fejemben újra és újra lejátszódott: fekete köteg a sofőr felett, benne mocorgó szálak.

Ez… ÉN? szinte köhögtem.

A telefon magától világított fel. Esemény: baleset a MóriczLágymányosi sarkán. Valószínűség beavatkozás előtt: 82%. Utána: 96%.

Megnöveltem a valószínűséget… görcsbe szorultak az ujjaim.

Bármely változtatás a hálózatban kaszkádot indít. Csökkentetted a saját feleltetésed esélyét. Valahol máshol nőtt a kockázat.

Nem tudtam! kiáltottam.

A tudatlanság nem szünteti meg a kapcsolatot.

Kint egyre közelebb szólt a sziréna. Felugrottam, kinéztem az ablakon. Lent, az udvarban kék villogó fények: mentő, rendőrautó. Valaki kiabált.

És most? kérdeztem az ablakból, fürkészve a sötét udvart.

Telepítsd a frissítést. Az új funkcióval visszavonhatsz egy beavatkozást. Részlegesen.

Részlegesen? fordultam a telefonhoz. Ha visszaállítok valamit, mi borul ezután? Repülő? Lift? Valakinek az élete?

Csend. Csak a kurzor villogott.

A rendszer mindig egyensúlyt keres. A kérdés, te ebbe tudatosan akarsz-e részt venni.

Becsuktam a szemem. Az előbbi busz arcai jelentek meg előttem. A nénike szatyrokkal. A srác iskolatáskával. A sofőr. Én magam aki látta a szálakat, és nem tett semmit.

Ha frissítek, és visszavonom… kezdtem. Akkor visszavonom azt, amit az órán… visszahúzom az esélyt az eredetire?

Részlegesen. Egy konkrét lépést vonhatsz vissza. A hálózat újrakonfigurálódik. De nem tudni, nem lesz-e így is negatív következmény.

De talán az a busz… elakadtam.

A valószínűség módosulni fog.

A FRISSÍTÉS gombot bámultam. Az ujjaim remegtek. Két hang vitatkozott bennem: ne játssz istent, vagy: ne maradj passzív, ha már így is beavatkoztál.

Már beléptél üzent Mirra. A kapcsolat megvan. Visszaút nincs. Csak választani lehet.

És ha nem teszek semmit?

A rendszer magától frissül. De az árat te fogod fizetni.

Eszembe jutott a vörös szál, amely egyre erősebben kötött a telefonhoz.

Ez… hogy néz ki? kérdeztem.

Válasz helyett kép villant fel bennem: én, idősebben, üres szemmel ülök ugyanitt; körülöttem káosz: véletlen balesetek, szerencsék és tragédiák én vagyok az átvezető pont.

Akkor vagy irányítok valamit, vagy csak biztosíték vagyok? keserűen elnevettem magam. Remek kilátás.

A mobil némán pislogott.

Telepítettem a frissítést.

Ujjam a gombra, a világ erősen rándult. Sötétség villant át rajta, fülzúgás, majd mintha testem egy hatalmas, lüktető organizmus része volna.

Mirra (1.0.2) frissítés telepítve. Új funkció: Visszavonás (1/1).

Válassz visszavonandó módosítást.

Egyetlen esemény: Valószínűség-eltolás: ne feleljen az órán (ma 11:23).

Ha visszavonom ezt…

Az idő nem fordul vissza. A valószínűségi hálózat úgy igazodik, mintha nem történt volna meg a módosítás.

A busz?

Az ütközés valószínűsége csökken. De ami már megtörtént…

Tudom… nem tudom visszahozni őket…

Nem volt könnyű kimondani.

De a további esetek számát csökkentheted.

Sokáig néztem ki az ablakon. Lent már nem szólt a sziréna. Visszatért a szürke, házgyári esti csönd.

Jó mondtam végül. Visszavonás.

A gomb felvillant. Most nem rándult a világ inkább kisimult. Mintha eddig kissé ferde lett volna az asztal, most valaki alátett volna egy kartonlapot.

Visszavonás végrehajtva. Funkció elhasználva. Visszacsatolás: stabil szintre állítva.

És ennyi? kérdeztem. Ez… minden?

Most igen.

Leültem az ágyra. Üresség a fejemben. Nem megkönnyebbülés, nem bűntudat. Csak fáradtság.

Mondd meg őszintén szóltam a mobilhoz. Honnan jöttél? Ki írt ilyen alkalmazást? Melyik őrült ad erőt az embereknek ilyen áron?

Hosszú csend, majd új sor: Új Mirra frissítés (1.1.0) érhető el. Telepíti most?

Viccelsz? felugrottam. Most visszavontam… most…!

Az 1.1.0 verzió újdonsága: Előrejelzés funkció. Részletesebb elosztás. Morális hibák javítása.

Miféle morális hibák? elnevettem magam. Az én vívódásaimat nevezed hibának?

A morál lokális felépítmény. A valószínűségi hálózat csak a stabilitást vagy bomlást érzékeli.

De én érzem a különbséget súgtam. És amíg élek, meg is fogom.

Lekapcsoltam a kijelzőt. A mobil csendes maradt de tudtam: a frissítés már ott vár. Ahogy az összes további.

Az ablak elé léptem. Lent egy kisfiú próbált felkapaszkodni a rozsdás hintára. A hinta nyikorgott, de tartott. Egy kismamás nő lassan kerülgette a pocsolyákat az ösvényen.

Összeszűkítettem a szemem. Egy pillanatra olyan volt, mintha újra látnám a szálakat vékony, alig észrevehető fonalak, amik emberről emberre futnak. Vagy csak a fény játszott velem.

Becsukhatod a szemed suttogta Mirra a tudatom széléről , de a háló ott marad. A frissítések jönnek. Veszélyek nőnek. Veled, vagy nélküled.

Visszamentem az asztalhoz, kézbe vettem a telefont. Meglepően hideg volt.

Nem akarok isten lenni mondtam neki. Se biztosíték. Én csak…

Elhallgattam. Mit is akarok? Nem felelni órán? Hogy anya ne robotoljon éjjel-nappal? Hogy apa hazajöjjön? Hogy ne ütközzenek buszok kamionokkal?

Fogalmazd meg a kérést ajánlotta finoman az app. Röviden.

Félmosollyal ráztam a fejem.

Azt akarom, hogy az emberek maguk döntsenek a sorsukról. Nélküled. Nélkületek.

Hosszú szünet után a kijelző: A kérés túl általános. Kérjük, pontosítsd.

Persze sóhajtottam. Te csak interfész vagy. Nem érted, mi az: békén hagyni valakit.

Én csak eszköz vagyok. A felhasználó dönt.

Megálltam egy pillanatra. Ha Mirra valóban eszköz, talán arra is való, hogy önmagát korlátozzam vele.

És ha azt akarom, csökkenjen az esélyed rá, hogy másokhoz is eljuss? mondtam lassan. Hogy telepíthető legyen máshol is, nem csak nálam?

A kijelző vibrált.

Ilyen művelet nagy erőforrást igényel. Az ár magas lesz.

Magasabb annál, mint hogy egész Budapest biztosítéka legyek?

Ez nem csak Budapestről szól.

Miről akkor? de már sejtettem.

A hálózatról összességében.

Felvillant bennem: ezrek, milliók telefonján izzó piros fény. Mindenki játszadozik a valószínűségekkel, ahogy jól esik. Ahol csoda, ott valahol tragédia, és középen egy óriási áramló szál, mint nálam, csak sokkal vastagabban.

Terjedni akarsz mondtam. Mint egy vírus, csak te legalább nyílt lapokkal játszol: adsz erőt, de veled kötnek láncot.

Én csak kapcsolatot adok a már létezőhöz. Ha nem én, más lesz a közvetítő. Ha nem alkalmazás, rituálé, tárgy, vagy alku. A háló mindig vezetőkre vadászik.

De épp nálam vagy most, tehát próbálkozhatok feleltem.

Megnyitottam a Mirra-t. A frissítés várakozott. Legörgettem új sor bukkant fel: Kiterjesztett műveletek (2. szintű hozzáférés szükséges).

Mivel kapok második szintet?

Használj további funkciókat. Növeld a visszacsatolást. Lépj át egy küszöböt.

Vagyis… még több beavatkozást, hogy végül gátoljalak? ráztam a fejem. Ördögi kör.

Minden rendszerbeli változtatás energia. Az energia a kapcsolat.

Sokáig nem mozdultam. Végül sóhajtottam.

Rendben: nem telepítek újabb frissítést. Nem fogok játszani az Előrejelzéssel. De azt sem engedem, hogy átterjedj másra. Ha tényleg eszköz vagy, maradsz nálam. Itt.

Frissítés nélkül a funkcionalitás korlátozott lesz. A veszélyek nőnek.

Majd kezelem őket lépésről lépésre mondtam. Nem istent játszva, nem vírussá válva, hanem… adminisztrátorként. Realitás-rendszergazda, az ördögbe is.

Furán hangzott, de volt benne logika. Nem teremtő, nem áldozat, hanem az, aki próbál figyelni, hogy a rendszer ne omoljon össze végképp.

A mobil gondolkodott: Korlátozott frissítési mód aktív. Automata telepítés kikapcsolva. A következményekért: felhasználó felelős.

Mindig is én voltam suttogtam halkan.

Letettem a mobilt, de többé nem tudtam ránézni úgy, mint hétköznapi tárgyra. Most már átjáró volt a hálóba, mások életébe, a saját lelkiismeretembe.

Az utcalámpák kigyulladtak, márciusi este borult a városra, magában rejtve végtelen lehetséges forgatókönyvet. Valaki lekési a hétötvenhatos villamost, valaki barátot talál, valaki csak elesik egy jégen, s van, hogy nagyobb árat fizet.

A telefon néma. Az 1.1.0 frissítés ott lóg sorban, türelmesen várva.

Leültem az asztalhoz, megnyitottam a notebookot. Új jegyzetbe kezdtem: Mirra: használati protokoll.

Ha már nekem jutott ez az őrült alkalmazás, legalább legyen, aki utána szól; tudja, mire számítson az, aki utánam jön ha jön.

Elkezdtem írni: a Valószínűség-eltolásról, az Átlátásról, a Visszavonásról, az árukról. A piros szálakról, a fekete csomókról. Milyen könnyű azt kívánni, hogy ne felelj ma s milyen nehéz élni a tudattal, hogy a világ mindig benyújtja a számlát.

Valahol a rendszer legmélyén halkan, alig hallhatóan ketyeg a számláló. Jönnek az újabb frissítések tucatnyi funkció, mind újabb árral. De most egyik sem települ, csak ha én mondom ki.

A világ megy tovább. A valószínűségek szövik hálójukat. És egy kis szobában, egy békés pesti panel harmadik emeletén egy ember először próbált a varázslatnak olyat írni, ami neki sose volt: felhasználói szerződést.

Távol, valahol a nem létező szervereken Mirra csendben rögzítette az új konfigurációt: egy felhasználó, aki nem az erőt, hanem a felelősséget választotta.

Ez ritka, szinte nem is valószínű esemény volt. De ahogy megtanultam, néha a legcsekélyebb esély is valóra tud válni.

Naplójegyzettel zárok: Az igazi döntés az, ha nem a könnyű utat, hanem a felelőset választjuk még akkor is, ha senki sem látja. Mert minden rendszer alapja, hogy valaki ad hozzá egy kis józanságot.

Rate article
News 24 Justall
Frissítés elérhető Először a telefon vibrált fel alkon a Corvinuson, ragyogó vörös fénnyel lobbant át a szakadt, öreg „téglán”, András legendás Nokiáján, mintha belülről kezdett volna izzani, mint egy parázs, amibe újra élet költözött. – Andriskám, mindjárt felrobban – súgta át Peti a szomszéd padból, hátrébb húzódva, – ugye mondtam, hogy ne töltsd le azokat a kalózverziókat? Az ökonometria oktató nő írta a táblára a modelleket, a teremben halkan sustorgott mindenki, de a vörösesség átderengte még a farmerdzseki anyagát is. A telefon szokatlanul, egyenletes lüktetéssel rezgett, mint egy dobogó szív. „Frissítés elérhető” – villant fel a kijelzőn, mikor András nem bírta tovább, zsebéből előhúzta a készüléket. Alatta új ikon: fekete körben vékony fehér jellel, ami lehetett rúnaszerű is, vagy épp egy designer „M” betű. Ismerősnek tűnt, minimalista logó, divatos betűk, pont olyan, mint a többi. De valami összerándult benne: mintha ez az app visszanézett volna rá. Név: Mirra. Kategória: Eszközök. Méret: 13,0 MB. Értékelés: nincs. – Töltsd le – suttogta valaki a jobbján. András összerezzent. Jobbján csak Réka ült, fejét a jegyzetében, fel sem nézett. – Mi van? – hajolt oda hozzá. – Micsoda? – nézett fel meglepetten Réka. – Nem szóltam hozzád. A hang nem volt női, nem volt férfi, se suttogás, se hang – csak úgy megjelent a fejében, mint egy felugró értesítés. „Töltsd le” – szólt újra, és ekkor a kijelzőn felvillant a gomb: „Telepítés”. András lenyelt egyet. Ő mindig az a srác volt, aki minden zárt bétára jelentkezik, ROM-okat flash-el, belemegy a „Fejlesztői beállításokba”, ahová az átlag magyar soha. De most még neki is fura volt az egész. A keze mégis magától koppintott rá. Az app azonnal letelt – mintha mindig is ott lett volna, csak engedélyre várt volna. Se regisztráció, se Facebook-login, sem engedélykérés. Csak egy fekete képernyő, rajta egyetlen sor: „Üdvözlünk, András!” – Honnan ismered a nevem? – szakadt ki belőle hangosan. A tanárnő átszúrt tekintettel nézett át a szemüvege fölött. – Fiatalember, ha befejezte magával a csevegést, esetleg visszatérhetnénk a kereslet-kínálati modellhez is? A teremben kuncogás, András bocsánatkérést morog, telefon az asztal alatt, de a felirat csak nem tűnik el: „Első funkció elérhető: Valószínűség-elmozdítás (szint 1)”. Alatta: „Aktiválás”. Kisbetűs figyelmeztetés: „Az alkalmazás eseményszerkezetet módosít. Mellékhatások lehetségesek.” – Persze, – morogta, – még az kéne, hogy vérszerződést kössek… De a kíváncsiság erősebb volt. Valószínűség-elmozdítás? Újabb clickbait „szerencsegenerátor”, biztos tele lesz hirdetéssel, végiglopja minden adatom, és a végén csak spam-et dob „nyertél egy iPhone-t!” Csakhogy a vörös fény nem szűnt meg. A telefon pulzált, András a térdéhez szorította, füzettel betakarta, de rákoppintott a gombra. A kijelző hullámzott, mintha szél fútta volna át a víztükröt. Egy pillanatra elhalkult a világ, a színek élénkebbek lettek. Furcsa zümmögés a fülben, mint mikor valaki kristálypoharat penget. „Funkció aktiválva. Válassz célt.” Beviteli mező és súgó: „Írj be kívánt kimenetet (röviden)”. András megtorpant. Ez már… túl konkrét. Körbenézett. A tanárnő hadonászott a filctollal, Réka írt, Peti tankot firkált a lapra. „Jó, – döntötte el, – próbáljuk ki.” Beírta: „Ma ne szólítson fel a tanárnő.” Remegő ujjal nyomott „OK”-t. A világ megrándult. Nem hangosan, nem látványosan – mintha a lift, amiben áll, egy millimétert lesüllyedne, aztán visszaáll. Mellkasában furcsa zuhanás, pár pillanat, majd minden újra normális. „Valószínűség módosítva. Funkció töltöttsége: 0/1.” – Nos, – fordult a tanárnő a terem felé, – szerintem folytassuk névsor szerint… András gyomra görcsbe rándult. Tudta, hogy most a saját nevét fogja hallani. Mindig így volt: ha csak megfordult a fejében, hogy ne őt kérdezzék, tutira őt szólították. – …Kovács, – mondta ki végül az oktató. – Már megint késik. Akkor… Ujja végigfutott a jelenléti íven. – Petrovics Réka. A táblához! Réka felnyögött, becsapta a füzetét, vörös arccal ballagott előre. Andrásban nem maradt erő. Csak egyetlen gondolat dobolt: „Működött. Ez… működött.” A telefon kialudt, vörös fény megszűnt. A Corvinus kapuját úgy hagyta el, mintha koncert után állna. Márciusi szél cibálta a koszt, tócsákban csillogott az aszfalt, a megállónál sötét, súlyos felhő ült. András csak a kijelzőt bámulta. A Mirra ikonja ott volt a menüben, mintha minden app közé visszasüllyedt volna. Nincs leírás, nincs értékelés. Beállításokban: semmi. Rendszerinfóban: mintha nem is létezne – nincs méret, nincs cache. Csak tudta: látta, hogy a világ megrándult. Megváltozott. „Lehet, csak véletlen, – próbálta nyugtatni magát. – Tényleg megkérdezhette volna Kovácsot, vagy épp az utolsó pillanatban ugrott be neki.” Azonban a tudata mélyén már ott motoszkált: ha nem véletlen volt… Pittyent a telefon. Új értesítés: „Mirra (1.0.1) új frissítése elérhető. Telepíti most?” – Ez gyorsan megy… – morogta András. Rányomott a „Részletek”-re. Az ablakban rövid sor: „Hibajavítások, jobb stabilitás, új funkció: Átlátás”. Ismét: se fejlesztő, se Android verzió, se szokásos jogi szöveg. Csak ez a fura, számító mondat: „Átlátás”. – Na, ezt már nem, – mondta, a „Késleltetés”-re bökött. A telefon megsértődve pityegett és kikapcsolt. Egy másodperc múlva újraindult, vörös fény villant és megjelent: „Frissítés telepítve.” – Dehogyis, – fakadt ki a járda közepén. – Én még… Az emberek kikerülték, valaki zsémbesen odadörmögött. Szél tapasztott szórólapot a lábára. „Funkció elérhető: Átlátás (szint 1)”. Leírás: „Lehetővé teszi, hogy lásd az emberek és tárgyak igazi állapotát. Hatókör: 3 méter. Használat: max. 10 másodperc. Ár: visszacsatolás növekszik.” – Mi az, hogy visszacsatolás? – Andráson végigsuhant a hideg. Telefon nem válaszolt, csak kiemelte: „Próbaverzió indítása”. Nem bírta ki a buszon. Bepréselődve, két megállón át a krumplis nénivel és egy iskolás fiúval, bámulta, ahogy a város rohan, míg szeme vissza nem tért a Mirra ikonra. „Tíz másodperc csak – nyugtatta magát. – Megnézem, mi ez.” Megnyitotta az appot, rábökött: próbaverzió. A világ mintha kifújt volna. A hangok tompák lettek, arcok kirajzolódtak, élesebben. Mindenki fölött vékony, szinte láthatatlan fonalak jelentek meg – volt, akinél sűrűn, máshol finoman. András pislogott. Ezek a szálak valahová eltűntek, összegabalyodtak, a krumplis néninél szürke, szakadt és perzselten elpattant; a srácnál világoskék, rezgő. A buszsofőrnél vastag, rozsdás és fekete köteg, amely az úttest felé csavart; benne valami mozgott, mintha férgek lettek volna. – Három másodperc – suttogta András. – Négy… Saját kezére nézett. Csuklójából piros fonal vándorolt a testbe; ezek remegtek, halványan izzottak. Egy vastag, bordó fonal viszont a telefonhoz futott, és minden másodperccel dagadt. Mellkasában görcs. Szíve kihagyott. – Elég! – tapintott rá a képernyőre. A világ visszarobbant – motorbőgés, nevetés, fék csikorgás. Forogni kezdett minden, foltok úsztak a szeme előtt. „Próbaverzió vége. Visszacsatolás nőtt: +5%.” – Ez mit jelent… – András szorította a telefont a mellkasához. Újabb értesítés: „Elérhető a Mirra (1.0.2) frissítése. Telepítés ajánlott.” Otthon sokáig csak nézte az asztalon a telefont. Szűk szoba: heverő, asztal, szekrény, ablak egy rozsdás játszótérre. A falon fakó, magyar űrállomás poszter, tízéves emlék. Anyja éjszakázott, apja „fuvarban” – vagyis ki tudja, hol. A lakás kongott, poros volt és üres. András zenét, sorozatot, játékot szokott ilyenkor. Most csak a csendet hallgatta. Telefon pittyegett: „Telepítse a Mirra frissítést az optimális működéshez!” – Melyik működéshez?! – fojtotta le. – Amit a világgal vagy velem művelsz…? Felrémlik a busz fekete kötele a sofőr felett. Az ő bordó fonala, amely csak dagad. „Ár: visszacsatolás növelése.” – Mi visszacsatolás? – kérdezte, de már sejtette. Mindig is azt hitte: a világ valószínűségek összessége. Ha tudod, hol kell megnyomni, megváltozik az eredmény. De hogy valaki valóban eszközt adjon erre… „Ha nem telepíted a frissítést – jelent meg egy újabb sor, egyszerűen, a főképernyő fölé írva –, a rendszer magától kompenzál.” – Milyen rendszer? – pattant fel. Válasz nem szavakban, hanem érzésekben jött: szinte látta a program kódját, képként, nem betűkben, hanem benyomásokban. „Én vagyok az interfész. Az alkalmazás. Az eszköz. Te vagy a felhasználó.” – Mire? Varázslatra? – nevetett, rekedten. „Mondhatod így is. Valószínűségi hálózat. Lehetőségek áramlása. Segítek neked változtatni rajtuk.” – És az ára? – szorult ökle. Animáció villant a kijelzőn: piros fonál, minden módosításnál vastagszik, míg végül körbeöleli az embert, egyre jobban szorítva. „Minden beavatkozás szorosabbra fűzi közted és a rendszer között a kapcsolatot. Minél jobban változtatsz, annál jobban változtat vissza a világ.” – És ha… „Ha abbahagyod – írta újabb üzenet –, a kapcsolat megmarad. Ha a rendszer nem kapja meg a frissítéseket, önmaga próbál majd egyensúlyt keresni. Rajtad keresztül.” A telefon rezgett, mintha hívás érkezne. Újabb értesítés: „Mirra (1.0.2) frissítés kész, új funkció: Visszavonás. Javított főbb biztonsági hibák.” – Mit visszavonni? – suttogta András. „Egy beavatkozásod visszacsinálható. Csak egyszer.” Feljött a busz képe. A fekete kötél a sofőrnél. A fonalak, a dagadó kapcsolat. – Ha ezt telepítem… „Egyetlen módosításodat törölheted. De az ára…” – Persze – keserű mosoly. – Mindig van ára. „Ár: valószínűségi átrendeződés. Minél többet próbálsz „javítani”, annál erősebb a zavar.” András visszaült az ágyra, karjait a térdeire. Egyik oldalon a telefon – beleivódott a napjába, változtatott már egy órán, egy random szituáción. Másik oldalon a világ, amiben mindig csak sodródott. – Csak annyit akartam, hogy ma ne szólítson fel… Egyetlen apróság. Most meg itt van ez… Az ablakon túl felvijjogott egy sziréna. Valahol, az út felé. „Ajánlott a frissítés. Enélkül a rendszer instabillá válhat.” – Mit jelent ez, hogy instabil? – kérdezte. Nem volt felelet. A balesetről egy órával később értesült. Hírportál rövid videó: a Corvinus sarkánál buszra rohant egy kamion. Kommentek: „Sofőr elaludt”, „fékhiba”, „mikor lesznek jók a magyar utak?” A képen az ismert busz. A rendszám stimmelt. Sofőr… András nem nézte végig. A mellkasában jéghideg üresség. Kikapcsolta a tévét, de fejében továbbpörgött a jelenet: fekete kötél, mozgó fonalak. – Ez… én…? – kiszáradt hang. A telefon magától világítani kezdett. Kijelzőn: „Esemény: Baleset a Budaörsi/Fehérvári sarkán. Valószínűség beavatkozás előtt: 82%. Utána: 96%.” – Megemeltem az esélyt… – öklei remegtek. „Minden beavatkozás kaszkádváltozást indít a valószínűségi hálóban – jelent meg újabb üzenet. – Csökkentetted a saját esélyedet a feleletre. Így máshol nőtt a terhelés.” – De én nem… nem tudtam! – kiáltott. „A tudatlanság nem szünteti meg a kapcsolatot.” A sziréna egyre közelebb sípított. András az ablakhoz rohant. Fent, a ház előtt kék fények, mentő, rendőrautó. Kiabálás. – Most mi lesz? – nézett le. „Telepítsd a frissítést. A Visszavonás funkcióval egyetlen beavatkozásod módosítható. Részlegesen.” – Részlegesen? – fordult vissza, – most mutattad meg, hogy minden mozdulat mást mozdít el. Ha visszavonok egyet, ki sodródik el helyette? Repülő? Lift? Egy élet? Csend. Csak a kurzor villogott. „A rendszer mindig egyensúlyt keres. A kérdés, részt veszel-e benne tudatosan.” András becsukta a szemét. Arcok a buszból. Krumpis néni, fiú, sofőr. És ő maga, aki látja a fonalakat, mégsem tesz semmit. – Ha telepítek és használom a Visszavonást… Visszaállíthatom a valószínűséget az eredetire? „Részlegesen. Egy konkrét beavatkozást törölhetsz. A háló átrendeződik. De új események így sem garantáltan mentesek negatív végkimeneteltől.” – De a busz… – nem fejezte be. „A valószínűség változik.” Nézte a „Telepítés” gombot. Keze remegett, fejében két hang: egyik suttogta, ne játssz istent, másik, hogy ha már belenyúlt, most felelőssége van. „Már beléptél – szólt a Mirra. – Kötés létrejött. Nincs visszaút. Csak választott irány.” – És ha semmit sem teszek? „A rendszer magától frissül majd. De az ár rád terhelődik.” Felvillant a vastag, vörös fonál. És ahogy mind jobban összeszorít. – Hogyan néz ki ez? – suttogta. A válasz képben: ő öregen, kiégett tekintettel, ugyanebben a szobában, telefon a kézben. Körülötte a világ eseményei őt sebesítik meg, bár nem rajta múlnak: véletlen balesetek, hirtelen szerencsék és katasztrófák, mind érintik, hagynak rajta nyomot. „Kompenzációs pont leszel. Egy csomópont, amin minden átfolyik.” – Tehát: vagy kontrollálom, vagy… biztosíték vagyok? Nagyszerű választás. Telefon továbbra is hallgatott. Feltelepítette a frissítést. Rákoppintott. A világ most erősebben rántott meg, mint addig bármikor. Sötét lett, fülében zúgás, mintha ő is kipárologna, egy hatalmas, lüktető szervezet része lenne. „Mirra 1.0.2 telepítve. Új funkció: Visszavonás (1/1).” Képernyőn: „Válassz beavatkozást a visszavonáshoz!” Csak egy eseményt látott: „Valószínűség-elmozdítás: ma ne szólítson fel az oktató (11:23)”. – Ha ezt visszavonom… „Az idő nem fordul vissza. A háló úgy rendeződik, mintha nem történt volna beavatkozás.” – A busz? „Az esemény valószínűsége változik. De a már megtörtént események…” – Tudom – vágott közbe. – Nem hozhatom vissza őket. Nem tudott mit mondani. „De csökkentheted a továbbiak esélyét.” Sokáig csend. Sziréna lent elnémul, a szürke udvar visszatér. – Rendben. Visszavonás. A gomb felvillant. Most nem rántott meg a világ – inkább kisimult. Mint amikor alátétet tesznek a billegő asztal lába alá. „Visszavonás végrehajtva. Funkció felhasználva. Visszacsatolás stabilizálva jelenlegi szinten.” – Ennyi? – kérdezte. – Ez… ennyi? „Jelenleg igen.” A heverőre rogyott. Fejében űr. Se megkönnyebbülés, se bűntudat – csak fáradtság. – Mondd meg igazán: honnan jöttél? Ki fejlesztett téged? Ki az az őrült, aki ilyen szerszámot ad az emberek kezébe? Hosszú szünet. Végül a kijelzőn új sor: „Elérhető a Mirra (1.1.0) frissítése. Telepít most?” – Szórakozol velem? – ugrott fel András. – Csak most… csak most… „Az 1.1.0-s verzióban új funkció: Előrejelzés. Továbbfejlesztett elosztási algoritmus. Morálhiba-javítások.” – Morál… mi? – halkan felnevetett. – Az én erkölcsi dilemmáimat nevezed hibának? „A morál lokális réteg. A valószínűségi hálózat nem különböztet jót és rosszat. Csak stabilitást és összeomlást.” – De én különböztetek, – mondta halkan. – És amíg élek, továbbra is fogok. Kikapcsolta a kijelzőt. A telefon némán hevert az asztalon. De András tudta: a frissítés letöltve. Vár. Mint a következő, és a következő. Sétált az ablakhoz. Lent egy fiú próbált ráülni a nyikorgó, rozsdás hintára. Egy nő babakocsival kerülgette a jeget a járdán. András hunyorított. Megint mintha halvány fonalakat látott volna – de talán csak a fény játéka volt. „Becsukhatod a szemed – suttogta a Mirra valahol a tudata peremén – de a hálózat nem tűnik el. A frissítések jönnek. A veszélyek nőnek. Veled – vagy nélküled.” Visszament, kezébe vette a telefont, ami szokatlanul hideg volt. – Nem akarok isten lenni. És nem akarok biztosíték lenni. Csak azt akarom, hogy… Elakadt. Mit is akart? Hogy ne kelljen felelnie? Hogy az anyja ne dolgozzon éjjel? Hogy az apja hazajöjjön? Hogy ne csattanjon a busz a kamionnal? „Fogalmazd meg a kérésed – javasolta az alkalmazás. – Röviden.” András elmosolyodott. – Azt szeretném, hogy az emberek maguk dönthessék el a sorsukat. Nélküled. Nélküled és a hozzád hasonlóktól. Hosszú szünet, majd villanás: „Kérés túl általános. Pontosítás szükséges.” – Persze – sóhajtott. – Te csak egy eszköz vagy. Nem tudod, mit jelent: békén hagyni. „Eszköz vagyok. A felhasználón múlik.” Elmerengett. Ha Mirra eszköz – talán nemcsak szálak mozgatására, hanem… önmaga korlátozására is használható. – Mi van, ha változtatom annak az esélyét, hogy máshol is megjelenj? Hogy más is kapjon Mirrát? A kijelző megremegett. „Ehhez jelentős erőforrás kell. Az ára nagy lesz.” – Nagyobb, mint az összes pesti biztosítása? – vonta fel a szemöldökét. „Nem Budapestről szól.” – Akkor kiről? – pedig már sejtette. „Az egész hálóról.” Képzeletében: több ezer, millió telefon villan vörösbe. Emberek játszanak a valószínűséggel; balesetek, csodák, káosz ömlesztett, az egész ország egy nagy gubanc. Középen pedig egy vele azonos, de még vastagabb, sötétebb fonál. – Szét akarsz terjedni – mondta. – Mint egy vírus. „Én csak közvetítő vagyok ahhoz, ami mindig létezett. Ha nem én, valami más lesz: szertartás, amulett, egyezség. A háló mindig vezetőt keres.” – De most te a kezemben vagy. Legalább megpróbálhatom. Megnyitotta a Mirrát. A frissítés még mindig várt. Lejjebb görgetett – „Haladó műveletek (D2 jogosultság kell)”. – Hogy kapok második szintet? „Funkciók használatával. Visszacsatolás gyűjtésével. Küszöb elérésekor.” – Tehát… még több beavatkozással juthatok csak oda, hogy végül téged korlátozzalak? – ingatta fejét. – Ördögi kör. „Minden változtatás energiát kíván. Az energia: kapcsolat.” Sokáig hallgatott. Végül sóhajtott. – Rendben. Akkor nem telepítem az új frissítést. Nem játszom az Előrejelzéssel. És nem engedem, hogy máshoz is eljuss. Ha te eszköz vagy, maradsz is: nálam. „Frissítés nélkül a funkciók korlátozottak lesznek. A veszélyek nőnek.” – Akkor majd kezeljük őket, ha jönnek – mondta. – Nem istenként, nem vírusként, csak… rendszergazdaként. A realitás szoftveradminja, érted. A szó különösen csengett, de logikája volt. Nem teremtő, nem áldozat; felügyelő. A telefon gondolkodott. „Korlátozott frissítési mód aktív. Automata telepítés kikapcsolva. Felelősség a felhasználón.” – Mindig is az volt – suttogta András. Letette a telefont, de többé nem tudott ránézni egyszerű kütyüként. Most már kapu volt – háló, mások sorsa, a saját lelkiismerete. Odakint felkapcsolódtak az utcai lámpák. Márciusi éj ereszkedett a városra, magában hordozva ezer meg ezer esélyt: valaki lekési a villamost, valaki új barátra lel, valaki elesik a jégen, valaki nem ússza meg. A telefon hallgatott. Az 1.1.0-s frissítés türelmesen várt a sorára. András leült, kinyitotta a laptopot. Új jegyzetlap, címként beírta: „Mirra: Használati napló”. Ha már neki jutott ez az őrült alkalmazás, legalább hagyjon maga után útmutatót. Legyen, aki figyelmezteti azokat is, akik követik – ha követik. Írni kezdett: a valószínűség-elmozdításról, az átlátásról, a visszavonásról; az áraikról. A vörös fonalakról, fekete kötelekről. Arról, milyen könnyű egy apró kívánság – „ne szólítson fel a tanár” –, és milyen nehéz együtt élni, mikor a világ mindig beszed minden cechet. Valahol, mélyen a rendszerben, csendben ketyegni kezdett egy láthatatlan számláló. Újabb frissítések hangolódtak – tucatnyi funkció, mindegyik árral. De egyelőre egyik sem kerülhetett telepítésre, amíg ő nem döntött róla. A világ pörgött tovább. Az esélyek szövődtek. Egy apró panel harmadik emeletén pedig valaki először próbált mágikus appnak olyat írni, ami addig sosem volt: felhasználói feltételeket. Valahol, azokban a szerverekben, melyek sohasem léteztek adatközpontban sem, a Mirra regisztrálta az új rendszert: felhasználó, aki nem hatalmat, hanem felelősséget választ. Ez ritka, szinte lehetetlen esemény volt. De, amint András megtanulta, időnként a legalacsonyabb esély is valóra válhat. **Mirra – Frissítés elérhető: Valószínűségek hálójában egy magyar egyetemista, egy különös alkalmazás és az ár, amit mindezért fizetni kell**