Fizetős barátság

Fizetős barátság

El se tudod képzelni, mekkora szerencse ez szólt Ilona hangja a telefonban, az a rekedtes, de valahogy mégis puha hang, amitől Réka mindig egy kicsit összeszorult a mellkasa. Nyaraló, szauna, friss levegő. Fáradtak vagyunk, Réka Nagyon, ezt te nem is tudhatod.

Réka tudta. Mindig is jól tudta érezni mások fáradtságát, szükségleteit, kívánságait. A sajátjai valahogy háttérbe szorultak ilyenkor, aztán végül egészen el is némultak, mintha megadták volna magukat.

Persze, gyertek csak, örülni fogok mondta.

És ez abban a pillanatban igaz volt. Egészen, tökéletesen igaz. Tényleg meg akarta osztani velük, ami az övé lett. Annyi mindent fektetett ebbe a kis nyaralóba, egyedül, mindenen túl, hogy a ház már nem csupán egy darab föld lett épülettel: élő, lélegző, szinte családtagnak tűnt. És ezt az eleven valamit szerette volna megmutatni. Odaadni egy időre. Megosztani.

Így vannak azok, akik átmentek a nehézségeken, s a végén nem törtek meg. Nekik muszáj adni valamit. Hiszik, hogy a maguknak végre megtanult szeretetet elég nagy, hogy másokra is jusson. Nem naivitás ez, inkább hit. Hogy mások is így vannak szerelve.

Réka Várkonyi, ötvenhat, magyar-tanár, két és fél éve elvált, huszonhárom év házasság után. Egy kis kétszobás lakás Székesfehérváron és egy hétvégi ház harminc kilométerre a várostól, Sárszegen. Így szerepelne az önéletrajzában is, ha kérnék. De önéletrajzok nem adják vissza a fenyődeszka illatát, amit tavaly festett, azt a szeptemberi képet, amikor a pajta tetején állt, és először érezte, hogy nem fél. Nem érzik ki belőle a kérges kezet, ami előtte puha volt, vagy hogy első gyufára begyújtja a tüzet.

A nyaralót szinte véletlenül kapta az ingatlanmegosztásnál. A volt férje, András, nem akart vele vesződni, azt mondta, egy vizes telek, le kéne bontani az egészet. Ő elhozta. Nem azért, mert makacs volt. Valamit érzett benne, amit akkor még nem tudott megfogalmazni.

Később értette meg: ez most csak az övé. Valószínűleg először életében.

Két és fél évig pakolta bele mindazt, amit régen a családba fektetett: pénzt, időt, figyelmet, ötleteket. Padlót cserélt. Ablakot is. Új cserépkályhát építtetett, kicsit, oldalán kék virágokkal. Veteményest kezdett, ültetett ribizlit, egrest, három almafát. Megjavította hátul az öreg szaunát; új padot szerelt, mentát és kakukkfüvet lógatott fel száradni. A sötét kis kamrából olvasószobát csinált, polccal mennyezetig, régi fonott fotellel az ablakban. Vizet vitt be a házba. Megtanult bánni a szikkasztóval.

A harmadik nyáron a nyaraló már nem volt rom. Hanem hely, ahol Réka igazán ki tudott kapcsolódni. Ahol reggelente a verandán teázott, hallgatta, ahogy a málnabokorban csivitelnek a verebek. Este gyertyákat rakott befőttesüvegekbe, olvasott sötétedésig. Itt már nem kellett altató.

Nem mesélte ezt mindenkinek. Nem posztolt képeket. De mikor Ilona telefonált, a fáradtságról és friss levegőről beszélt, Réka már látta maga előtt, ahogy kitárja a kertkaput, bemutatja az almafát, együtt üldögélnek a kályha mellett. Helyesnek tűnt.

Ilona Nagy. Ötvennégy. Egyetem óta barátnők, több mint harminc éve. Ilona földrajzot tanított ugyanabban az iskolában, ahol Réka a magyar nyelvet, de aztán férjhez ment, otthon maradt. A férje, Gyula, valami kisebb vállalkozást vezetett, Réka sosem kérdezősködött túlzottan. Saját házuk volt Enyingen, kutya, évi egy utazás mondjuk Törökországba vagy Horvátországba. Ilona gyakran panaszkodott, hogy fáradt. Sokat kért. Réka sokszor segített. Így barátkoztak, vagyis inkább ez volt a kapcsolatuk: segítség, adás.

Ilonán és Gyulán kívül ketten még jöttek. Ilona őket is meghívta, mondván, jó lesz társaságnak. Régi kollégák: Piroska Farkas és a férje, Zoltán. Piroska, ötvennyolc, fizikatanár, halk és rendezett, mindig összefogott hajjal. Zoltán autószerelő. Réka csak látásból ismerte Piroskát, nem voltak igazán közel. De Ilona biztosította: Tudod, közös hullámhossz, jó lesz együtt.

Négyen, plusz a házigazda csúszott el a mondat Réka mellett, nem ragadt benne.

Készülődött napokig. Vásárolt az öt főre. Kigondolta minden nap a menüt. Vett jót teát, kétféle kávét, kis dobozos tejszínt, amit mindig szeretett. Elővette, kimosott, kivasalt abroszt, beágyazta a vendégszobákat, plédet tett az ágyakra. A szaunába berakta a száraz nyírfát, friss seprűt áztatott vízbe, virágot szedett, vázába az ebédlőasztalra.

Péntek reggel túrós-káposztás rétest sütött. Hideg céklaleves készült, hűtőbe került. Húsgolyókat pirított hagymával. Salátát uborkával, retekkel. A verandára kitette, ami kész volt, letakarta. Ablakot nyitott. Illat volt: fa, tészta, menta.

Négy órakor érkeztek, egy órát késtek. Ilona és Gyula az ő autójukkal, Piroska és Zoltán a sajátjukkal. Egyszerre álltak meg a kapunál. Réka kitárta, mosolygott, de Gyula rögtön félbeszakította, körülnézett, megjegyezte: Nem is rossz, kifejezetten jó, nem gondoltam volna!

Ilona puszival köszönt. Jó parfüm illata volt. Piroska rögtön a keze mosásának helyét kérdezte. Zoltán nézelődött, mint aki lakást vesz.

Kiszedték a csomagokat. Réka reménykedve pillantott a szatyrokra, talán étel, italt hoztak. De csak Piroska nagytáskája, Ilona ruháskézi táskája, Gyula hátizsákja, Zoltán egy újságba csomagolt valamit cipelt azt hitte, talán sonka vagy hal. Szerszámos készlet volt. Hogy minek, sosem derült ki, nem használták.

Ilona előhúzott egy üveg olcsó pezsgőt, ráncos címkés, akciós. Átnyújtotta Rékának, mintha érték volna.

Tessék, az asztalra.

Réka megköszönte, letette az asztal sarkára, virágtól távol.

Gyorsan megoldották a szobákat: Ilona és Gyula választották a kertre néző szobát, szélesebb ággyal; Piroska és Zoltán a másikat. Réka maradt a sajátjában. Senki nem kérdezte, megfelel-e így neki.

Tűszúrás volt. Apró, de éles. Mint mikor kavics marad a cipődben.

Vacsora zajos. Gyula sokat beszélt. Ilona hátradőlve nevetett. Piroska kétszer is kiürítette a tányérját, csendben, fegyelmezetten. Zoltán kivett minden fasírtot a tálon, csak utána kérdezett rá, van-e még. A céklalevest megdicsérték. A rétes elfogyott. Ilona bontotta a pezsgőt, poharak nem voltak kéznél, menzai pohárba töltött, Egészségünkre!

Aztán Gyula engedély nélkül kereste a kredencben valami erősebbet. Megtalálta a régi szilvás pálinkáját, amit Réka magának készített, féltve őrzött. Ilona rámutatott: “Ó, pont jó lesz!” Réka nem mondott semmit. Mit is: mindenki várt már.

Elitták egy este alatt.

Vacsora után senki nem pakolt el. Ilona ásított, fáradtságra hivatkozott. Piroska egyetértett. A férfiak kimentek, zsebre tették a kezüket. Réka leszedett, elmosogatott, szemetet kivitt. Fényeket lekapcsolt. Megállt a verandán. Vendégei már a szobájukban voltak.

Állt az ablaknál. Kint csend, tücskök, messze autó puffan.

Valami kényelmetlen ott volt belül mint, amikor vizes gombolyag áll a torkodban. De úgy gondolta, ez csak a fáradtság. Első nap mindig zűrös. Majd holnap jó lesz.

Másnap, szombaton fél hétkor kelt, szokás szerint. Kiment. A fű csupa harmat. Almafák ködben, méltósággal. Vizet húzott, uborkát locsolt. Tüzet rakott, teát készített, kenyeret vágott, sajtot rakott, elővette a házi lekvárt, főzött zabkását almával, magának szokás szerint.

A vendégek tíz körül csorogtak ki. Gyula volt az első, melegítőben, pólóban, egyenest a teáskancsóhoz. Leült, nézte az asztalt. Tojást kérdezett. Volt. Réka főzött. Aztán Ilona, majd Piroska és Zoltán. Mindenki evett. Edények maradtak. Ilona megjegyezte, hogy sétálna egyet a közeli Sárvíz felé. Gyula ülve maradt. Piroskáék csatlakoztak hozzá.

Réka megkérdezte, segítene-e valaki elpakolni. Később, majd persze takarítunk, csak előbb egy kicsit pihenjünk!

A kicsi egészen ebédig tartott. A többiek a teraszon ültek telefonjukat bújva. A férfiak kártyáztak. Ilona nevetgélt Piroskával, mutogattak a mobilon valamit. Réka ebédet készített. Újkrumplilevest tejföllel, kaporral. Hagymás, szárazon szedett gombát. Uborkasalátát. Ribizli kompótot. Hívtára jöttek enni, ettek is jóízűen, dicsérték.

Nagyon jól főzöl mondta Piroska, először fordult Réka felé három másodpercnél tovább. Nagy ritkaság manapság.

No, tud főzni, tud tette hozzá Ilona, olyan hanglejtéssel, mintha kicsit szórakoztató különcség lenne.

Ebéd után Réka kiült volna az almafa alatt kedvenc nyugágyába. De azt Gyula már elfoglalta, újsággal az arcán sziesztázott. Réka egy összecsukhatóra telepedett. Féloldalról olvasta könyvét. Aztán Ilona hívta, hogy segítsen valamit keresni a kamrában. Piroska szúnyog elleni spray-t kért. Zoltán jelezte, hogy szivárog a slag, Réka szervizt játszhatott.

Megjavította a slagot, összeszedte, amit kértek. Visszaült volna, de a könyvét a szél a földre fújta, sarka megsérült.

Este befűtötte a szaunát. A fa különleges volt, tavasszal szedte, szárazra rakta. Fát is egyedül hasogatott. A férfiak a szomszéd Zsoltihoz mentek tyúkokat nézni, egy óra múlva értek vissza, a szauna már készen állt.

Mindenki fürdött. Gyula sokáig ült bent, engedély nélkül locsolgatta a forró követ Réka saját keverékével, amit a belvárosból hozott, épphogy nem fogyott el teljesen. Ilona mindig valamit kért törölközőt, sampont, másik seprűt, mert az első karcos volt. Piroska többször kijött, inni kért. Réka vitte pohárban a házi kvászt.

A végén, amikor mindenki kiment, ő maradt utoljára. A víz langyos lett. Fák leégtek. A sötétben ült a szaunapadon, nézte az izzó parazsat. Nyugodt volt benne. Nem jó, nem rossz. Hanem kiürült: semmiből semmi.

Gyorsan fürdött. Öltözött. Konyha romokban: valaki ráharapott a kenyérre, mindenhol morzsa, mosatlan poharak, kinyitva a drága kávé, amit Réka magának tartott, kanál nélkül, kiszórva.

Összepakolt. Feltörölte a morzsát. Elmosogatott. Elzárta a kávézacskót, eldugta hátulra.

Belül a gombolyag nagyobb lett. Sűrűbb. De úgy döntött, minden rendben: emberek lazítanak, ilyen a pihenés, finnyás lenne a flancos tisztaság elvárása. Ezt mantrázta, ahogy valamikor azt, hogy András csak fáradt, nem bántó igazán, csak meg kell érteni.

A jó nő szindróma ezt egy női magazinban olvasta egyszer, akkor másokra gondolt. Most, szombat éjjel, vizes szivaccsal a kézben ráismert: lehet, nem csak másról szól.

Vasárnap már korán kelt. Nem akarta, ébren volt. Hallgatta, hogyan horkol Gyula, nyikordul a folyosón a parketta, ha valaki megy a mosdóba. Az otthonossá szelídült kis házat most idegenes nyomás töltötte el.

Kiment a kertbe sötétben. Keleten hajnali szürke, harmat már sehol, meleg éjszaka mögötte. Leült a legkedvesebb almafája alatti padra, a fehér nyári almagyümölcs alá. Csak ült, nézte a világosodást. Hallgatta a madarakat. Ilyenkor mindig telítettséget ciki nevezni. Szépséget, megnyugvást, amit nem lehet szavakba önteni.

Most nem érezte.

Bement, nekilátott a reggelinek. Mindent szépen, pontosan. Palacsinta. Túrókrém tejföllel. Málna lekvár. Rántotta paradicsommal. Szépen terített asztal.

Míg palacsintát sütött, Zoltán jelent meg, elnyújtva nézte a serpenyőt. Azt mondta, nem eszik palacsintát, inkább rántottát kolbásszal. Kolbász nem volt. Akkor rántotta bármivel.

Réka csinált rántottát.

Aztán bejött Piroska is, erős kávét kért. Réka elővette a drága kávét. Csendben adta, választ nem várt. Piroska kiment a verandára telefonozni.

Ilona legkésőbb jött le, boldogan pillantott a palacsintákra, hívta Gyulát is. Együtt ettek, hosszasan, beszélgettek. Arról, hogy kéne-e még valamit csinálni indulás előtt.

Réka, ma is fűtenéd be a szaunát? kérdezte Ilona, kenve a palacsintát. Olyan jó volt tegnap.

Már alig van fa felelte Réka halkan.

Csak egy kicsit, hadd melegedjünk.

Nem volt igaz volt fa. De nem fűtött.

Reggeli után kiment a veteményesbe, répát kapált. Munkát, amit ismer, amit a keze ismer, meleg, júliusi föld. Kapált, közben semmire nem gondolt. A gondolatai, mint a felhő, mennek-mennek.

Nap telt. Ebédet főzött. Pakolt, hozott, vitt. A vendégek pihentek: ez ment, ezt tudták, természetes, erőfeszítés nélkül. Gyula szunyókált. Zoltán pasziánszozott. Piroska a telefonján olvasott. Ilona párszor hívta Rékát beszélgetni, de mindig ő beszélt magáról, ismerősökről, Réka csak hallgatott, bólogatott.

Személyes határok a barátságban. Megint visszatáncolt a folyóirat mondata. De mit jelent? Felállni, lelépni a beszélgetés közepén? Hangos nemet mondani? Úgy tűnt, minden szókimondott nem hirtelen durvának hatna, szakadást okozna. Ha kimondja: Egyedül szeretnék lenni, minden szétesik.

Semmi se esne szét. Csak ezt még nem tudta biztosan. Holnap megtanulja.

Vacsora után a vendégek leheveredtek a kert végében lévő hintán. Fából állították össze, tavaly Zsoltival, a szomszéddal, tartós, jó pad a vén ribizlibokrok alatt. Este Réka szokott ott ülni, nézni a lemenő napot.

Ma ott volt Ilona és Piroska. A férfiak Zsoltihoz mentek újra, valamit mutatott a garázsban. Réka elpakolt, asztalt törölt, söpört. Szemetet kivitt. Megnézte a fóliát, minden rendben zárva. Felvette a plédet, kiült volna a lépcsőre.

A hinta a ribizlibokor mögött sötétben, onnan jött a hang: Ilona és Piroska beszélgetnek. Hallotta a párbeszédet, mert csend volt.

Jó kis hely, mondta Piroska, száraz, lecsengő hangján.

Mondtam, felelte Ilona. A hangja elégedett volt, puha, mint akinek minden összejött.

Nem veszi rossz néven, hogy semmit sem hoztunk?

Csend. Hinta nyikorog.

Ugyan, örül neki. Egyedül van most, érted? Ezeknek az embereknek kell, hogy szükség legyen rájuk. Különben nem jár hozzá senki.

Piroska halkan mondott valamit. Ilona nevette, szelíden.

Ugyan már! Ő boldog, ha dolgozhat. Magát hívott meg, maga terített mindent. Gondolj bele, mennyi lenne egy panzió, három fő, reggelivel-vacsorával? Itt minden megvan, s ingyen. Már télen gondoltam, le kellene jönni, hogy megcsinálta a házat.

Megint csend. Hinta nyikordult. Aztán Piroska csendesen, tagoltan:

Azért kicsit sajnálom.

Hát igen, bólintott Ilona. Kicsit valóban sajnálatra méltó. De mit lehet tenni.

Réka ott állt a lépcsőn, pléddel a kezében. Nem mozdult. A tücsök a lépcső alatt abbahagyta a hangját, mintha ő is fülelt volna.

Valami történt benne, amit nehéz lenne elnevezni. Nem volt könny, se düh. Hidegebb volt. Mintha valami folyékony odabent kristálytiszta, kemény lett volna.

Halkan visszafordult. Bement. A bejárati ajtót úgy húzta be, ne csikorduljon. Plédet felakasztotta. A konyhában kis lámpát gyújtott. Elővette a jegyzetfüzetet.

A válás utáni felépülés. Azt hitte, túl van rajta. Hogy már átlát az embereken. De kiderült, még nem teljesen.

De ezért nincs harag.

Üres lapot kezdett. Írni kezdett. Lassan, tanítónős precizitással.

Élelmiszer. Felidézett minden vásárlást. Hús, újkrumpli, szárított gomba kézzel számolva, tej, tejföl, túró, tojás, zöldség, uborka, paradicsom, kenyér, sajt, háromféle lekvár, tea, kávé, liszt, élesztő összeírása. Kvász. Ribizli kompót.

Írt, közben emlékezett, milyen volt a boltban eldönteni, elég lesz-e, tartalékot is vett.

Italok. A szilvapálinka. Az ára nem pénz, hanem idő: augusztustól októberig érlelte, szűrte, töltötte. Két üveg. Átváltotta forintra, ahogy tudta.

Tűzifa a szaunához. Kiszámolta: berkenyefát vette, tudta, mennyi egy köbméter.

Aztán elővette a helyi panzió weboldalát Sárszeg szélén. Kétágyas szoba, három nap, háromszori étkezés, szaunázás.

Fölfirkantotta mindet, oszlopban. Aláhúzta az összeget. Nem volt óriási, de érzékelhető.

Aztán még egy sort írt: takarítás, kiszolgálás csak megemlítette.

Éjfél múlt. Vendégek csendben. Lezárta a füzetet. Lefeküdt.

Most először aludt jól, mélyen.

Hétfő reggel borúsan kezdődött. Felhős ég, madarak sietősen énekeltek, fű száraz. Hatkor ment ki. Végigjárta a kertet, fóliát megnézte, karót állított az uborkának. Minden rendben volt.

Reggelire vízben főtt zabkása, kevés sóval. Kenyér, vaj, sajt: pontosan annyi, amennyi négy főnek elég. Teát főzött.

Ilona kilenckor jött elő. Asztalra nézett, felhúzta a szemét.

Kása?

Kása, bólintott Réka.

Más nem lesz?

Kása, kenyér, sajt.

Ilona hallgatott. Teát töltött. Kását szó nélkül megette. A többiek is. Piroska lekvárt kérdezett. Nem volt. Vállat vont.

Reggeli után a társaság szedelődzködött. Lassan, kényelmesen. Gyula ballagott, mint aki sajnál itt hagyni valamit. Ilona keresett valami krémet, meglett. Szatyrokat pakoltak, dolgokat vittek.

Az autó mellett álltak indulásra készen, amikor Réka kijött lépcsőn egy papírral. Átmásolta szépen, tanítónői betűkkel az összeget.

Ilona, várj egy pillanatra.

Átnyújtotta a papírt.

Ilona először nem vette át. Majd megnézte régi, bizakodó pillantással, ami viszont gyorsan gyanakvássá vált.

Ez mi?

A szállás és étkezés számlája. Mindent kiszámoltam.

Pár másodperc csend. Ilona átfutotta (vagy úgy tett), felnézett.

Komolyan mondod?

Igen.

Réka

Nem számolom se zsúfolt konyhát, se szaunát, se faaprítást, csak az ételt, italt.

Gyula odaállt Ilona mellé, átnézett a papíron. Olyan arccal, mint a szülők az iskolában, ha gyerekük igazságtalanul fegyelmit kap.

Ez valami vicc?

Nem.

Réka, barátok vagyunk, Ilona hangja élesedett. Barátok közt ezt nem szokás.

Barátok közt azt se szokás, hogy a házigazdát a háta mögött sajnáljuk, vagy ingyenes panziónak nézzük a házát, válaszolta Réka, egyenletesen, nyugodtan.

Ilona arca megváltozott. Gyorsan, alig észrevehetően, de Réka figyelt.

Te hallgatóztál?

Mentem ki a teraszra. Este teljesen csendes volt.

Piroska félreállt, Zoltán a földet nézte.

Nevetséges ez, mondta Ilona. A hangjában az a régi tanári él jelent meg, amit Réka jól ismert: amikor Ilona valamit követelni akar.

Te hívtál meg minket, nem is mi akartunk jönni.

Igaz. Meghívtalak, örültem volna. Addig, amíg meg nem hallottam, mit gondolnak rólam azok, akiket barátomnak hittem.

Rosszul értelmezed.

Minden szót értettem.

Csend. Ilona összehajtja a papírt, majd újra kinyitja.

Ha nem fizettek, mondta Réka, higgadtan, beadom a község gondnokságára, hogy jogosulatlanul használták a magáningatlant. Papírjaim rendben vannak.

Nem vagy normális, suttogta Ilona, s nem harag volt benne, inkább döbbenet.

Teljesen rendben vagyok. Utaláshoz az adatok hátul vannak.

Visszafordult, bement. Hátul csendes, de feszült beszéd kezdődött, már nem akart hallgatni, a konyhába ment, vizet forralt, ablakhoz állt. Kint szürke ég, kert, almafa apró gyümölcskezdeménnyel.

Pár perc múlva pittyent a telefon. Ránézett: megérkezett az utalás. Egyharmaddal kevesebb. Visszaírt. Hátralék. Hamarosan megjött a maradék, aztán még egy. Összeg stimmelt.

Eltette a telefont. Teát töltött.

Kint eldörrent egy, majd két autó. Csapódtak ajtók. A kapu nyitva maradt. Elmentek, vissza se zárták.

Réka kilépett a lépcsőre. Az autók már kanyarodtak el. Az utolsó, amit látott, Ilona keze volt kilógva az ablakon, de nem integetett csak úgy lógott. Aztán eltűntek.

Bezárta a kaput.

Visszament.

Végignézett a szobákon. Ilonáék szobájában összegyűrt ágynemű, a padlón üres papírpohár, ablakpárkányon kiürült műanyag pohár. Piroskáéknál rendesebb, de a szállodai takarítás úgyis jár stílussal.

Összetakarított. Ágyneműt szedett össze, ablakot nyitott. A verandán megkerült az akciós pezsgősüveg is, kiürülve. Két ujjal vette fel, vitte szemetesbe.

Saját szobában minden a helyén. De csinálni kellett valamit. Akkor jött rá: telefon. Ilonát blokkolta. Piroskát is.

Letette, mélyet lélegzett. Lassan, egészen a tüdeje aljáig.

Megkönnyebbülés. Igazi, váratlan. Nem olyan, amikor azt mondod, hogy végre vége, hanem olyan, mikor leteszel egy nehéz terhet, amit régóta cipelsz.

Kiment a kertbe. Az ég világosodott, az eső utáni fény már arany volt. Elővette a kapát. Megkapálta az uborkát. Nyugodtan, ritmikusan mozgott. A föld meleg volt, igazi júliusi illat.

Dolgozott, fél órát talán. Aztán felnézett. A kerítés túloldaláról lépések hallatszottak. Lassan, ismerősen.

Réka néni! szólt át a kerítésen keresztül valaki.

A szomszéd, György bácsi Nagy, balról, hatvanhárom éves, egykori mérnök, özvegy öregúr, szerette rendezgetni a kertjét és mindent megjavítani, kérés nélkül is. Réka gyakran beszélt vele időjárásról, palántáról, szomszédságról. Tavaly segített kerítést javítani, Réka cserébe házi mézet vitt.

Jó napot, Gyuri bácsi.

A kerítés réséhez lépett. Gyuri bácsi közel jött, kockás ingben, sapka nélkül. Egy tányért fogott, konyharuhával letakarva.

Hoztam egy kis almás pitét. Sokat sütöttem. Ha nem bánja, még meleg.

Átvette, megérezte az illatot.

Nagyon köszönöm, Gyuri bácsi.

Láttam, hogy elmentek a vendégek, mondta, nem kérdésként, inkább megállapításként.

El bizony.

Kicsit korábban, mint tervezték.

Igen.

Hallgatott, ahogy a vidéki emberek szoktak, nem kérdezve, de nem is tagadva a nyilvánvalót.

Nálam kész a tea. Ha gondolja, átjön? A padot is javítottam.

Réka felnézett. A szomszéd arcán semmi kíváncsiság vagy szánalom. Csak gesztus. Tiszta szándék.

Átmegyek, egy perc és ott vagyok.

Bement a házba, letette a süteményt, mosakodott, felkapott egy könnyű kardigánt. Átment.

A pad széles volt, vastag fából, egy öreg körtefa alatt. Gyuri bácsi két bögrét tett ki, forró teát, mellette cukros tálka.

Leültek.

Hallgattak egy ideig. Nem volt kínos csend: természetes, puha. A körtefa suttogott, a tyúkok kapirgáltak.

Rég akartam mondani, hogy irigylem, ahogy mindent egyedül csinál mondta halaffal. Nagy ház, gazdaság.

Megszoktam már.

Látszik. A ház sokkal szebb, mint régen. Emlékszem, amikor ide költözött, minden félre volt dőlve.

Igen, volt itt minden

Most öröm ránézni.

Réka kortyolt a teából. Erős, fanyar, igazi tea volt.

Gyuri bácsi, hallott ma reggel valamit a kapunál?

Csend, nem sokáig.

Hallottam.

Mit gondol róla?

Mindenki azt hiszi, ismeri a másikat de ha csak kényelmesnek jó az ember, az egész más.

Néztek egymásra. Nem újat mondott, inkább megértette Réka: eddig ő is csak addig tudott adni, amíg maradt benne, akinek.

Volt nekem is a feleségem, mondta hirtelen Gyuri bácsi, mindenkihez jó volt, mindenkinek adott. Aztán sírt magában, mondogatta, hogy minden rendben.

Réka ránézett.

Megtanult valaha nemet mondani?

Nem. Nem volt már rá ideje.

Rövid volt a mondat, mögötte minden.

Jól tette a számlát, nézett Rékára később. Nem szokás, de igaza volt.

Ők így nem gondolják.

De az ilyen emberek sosem hiszik el, hogy hibáztak. Ez ilyen.

Réka elmosolyodott, igazán, először három napja.

Sokáig ültek. Beszélgettek eperről, kút szivattyújáról, könyvről, amit olvasott Gyuri bácsi, madarakról, amelyek már nem jönnek etetőhöz.

Aztán, mikor besötétedett, felállt.

Köszönöm, Gyuri bácsi, sütiért, teáért.

Nekem is öröm, Réka néni.

Visszament. Bekapcsolta a konyhai kis lámpát. Pitét letakarta. Bögre a mosogatóba. Ablakot ellenőrzött.

A szobája: ágy, polc könyvekkel, ribizli az ablak alatt. Kint már sötét, csak az árnyékuk látszik.

Leült az ágyra. Elővette a könyvet, amit pénteken hagyott félbe. Olvasott egy oldalt. Letette.

Csend volt. Mély, ismerős és most igazán nyugodt. Amitől kezdetben félt, most már szerette.

Kiegyenlített adok-kapok. Ezt a mondatot valahol látta, félt, hogy nagy szavak, de kiderült: sokkal egyszerűbb dologról szól. Hoz-e valaki magával valamit, nem csak éhséget. Hagynak-e annyit, amennyi volt, vagy elvesznek.

Ez a vendégsereg kevesebbet hagyott: kevesebb pálinka, fa, kávé, kevesebb nyugalom. De valami más több lett. Talán átlátásnak hívják. Annak, hogy akkor is van elég, ha kimondod, mire vágysz, s nem kell hozzá se sírni, se kiabálni, elég egy papír és nyugodt hang.

Lefeküdt. Betakarózott. Hallgatta, hogy a madarak alvóhelyet keresnek, a békák a tóban ma nem kuruttyolnak.

Mielőtt elaludt, arra gondolt: reggel majd helyreigazítja az uborkás karót, amit szombaton látott, meglocsolja a málnát, megnézi a ribizlit, nem érik-e már.

Sok dolga volt. Jó dolga, a sajátja.

Lehunyta a szemét.

Odakint igazi sötét lett. Sárszeg csendes volt. Valahol a főúton elment egy autó, beleolvadt a csendbe. Az almafák sötétebbek voltak még az égnél is. Csönd volt a házban, csöndben aludt Réka Várkonyi, ötvenhat, magyar tanár, a ház, a kert, az este gazdája.

Reggel szokott időben kelt. Fél hét volt. Az ég tiszta, egy felhő sem borult a nap elé. A harmat úgy ült a fűben, mintha hószőnyeg, a nap még épp csak érinti. Gumicsizmában kiment, végigsétált, hallgatta a vizes kavics suhogását.

Karót rögtön igazított. Málnát locsolt. A ribizli már majdnem érett, sötétpiros volt, egy-két nap és szedni lehetett. Néhány szemet próbaképp megnyomott feszes, nehéz bogyók.

Bement a konyhába. Vizet tett fel teának. Kenyeret vágott. Elővette a vajat, sajtot, a saját házi áfonyalekvárját. Magának terített, azt, amit szeret.

Leült az asztalhoz.

Az almafán kinti sürgölődésre figyelt. Kék cinege. Sárga mellényében, tűnődőn, mint minden cinege. Fickándozott az ágon, duzzogott a levelek közt. Keresett valamit, ami az övé.

Réka nézte, és ette a kenyeret lekvárral. Lassan, nyugodtan.

Még a teával is készen volt, amikor hang szólt át a kerítésen:

Réka néni! szólt Gyuri bácsi. Jó reggelt kívánok! Hogy aludt?

Felállt. Az ablaknál félretolta a függönyt. Gyuri bácsi ott állt, ugyanazzal a mosollyal, mint mindig.

Jó reggelt, Gyuri bácsi. Jól aludtam.

Ez a fő, mondta. Gondoltam, hoznék egy kis meggylekvárt. Első üveg, frissen. Kóstolja meg. Ha nem bánja.

Réka ránézett. Egyenesen. Csendes felajánlás, minden hátsó szándék nélkül.

Hozza csak, mondta. A teám még meleg.

Akkor most jövök.

Gyuri bácsi eltűnt. Ő becsukta az ablakot, elővett egy másik bögrét, letette az asztalra.

A cinege még mindig az almafán ugrált, aztán hirtelen odébbrepült. Az ág remegett, majd elcsendesedett.

A kapu halkan nyikordult.

Rate article
News 24 Justall
Fizetős barátság