Nem gondoltam volna, hogy ezt hangosan kimondom, de… elegem van. Elegem a koszos edényekből, a mosatlan padlóból, a tegnapi ebéd örökös szagából és abból az érzésből, hogy nem a saját lakásomban élek, hanem valami zsúfolt bérlakásban rendetlen szomszédokkal. És mindez a saját fiamból és a “szerelméből” lett, aki már két hónapja úgy él itt, mintha nyaralna lenne.
Bendegúz huszonéves. Levelezőn egyetemre jár, nemrég jött haza a seregből és rögtön dolgozni állt. Látni kellene – felnőtt lány, elkezdte az önálló életét, besegít a rezsibe, nem lógatja a lábát. És tényleg büszke voltam rá. Egészen egy beszélgetésig.
– Anyu – mondta egyszer –, Csillinek nehéz otthon. A szülei veszekednek, dobálóznak, nem hagyjàk tanulni. Hadd lakjon itt nálunk egy kicsit, amíg elrendeződik náluk. Csendesek leszünk, nem okozunk gondot.
Akkor sajnáltam a lányt. Korábban is járt hozzánk – visszahúzódó, udvarias, lesütött szemmel, alig hallható hangon. Ki mondana ilyenre nemet? Főleg, hogy Bendének külön szobája van, hely bőven elég. De azt elképzelni sem tudtam, micsoda “ajándékot” hoz ez a döntés.
Az első hetekben igyekeztek: mosogattak, sepregettek, csendben voltak. Még egy takarítási menetrendet is összeraktunk: szombat az övék, szerda az enyém. Örültem, talán tényleg felnőttek. De három hét múlva minden összeomlott.
Koszos tányérok, megaszalodott kajamaradék hevert a mosogatóban napokig, a padlón – haj, csomagolások, csokipapirok. A fürdőszobában – samponfoltok, haj a lefolyóban, szappanos csíkok. A szobájuk igazi medvebarlanggá alakult: ruhák szétszórva, morzsák az asztalon, az ágy mindig felázatlan. Csilli teljesen nyugodtan mászkál a lakásban arcmaszkkal és telefonnal, mintha egy wellness-hotelben lenne, és nem vendégségben.
Próbáltam beszélni, kérni, emlékeztetni. Válasz: „Nem érünk rá, majd megcsináljuk később.” A „később” hónapokig elhúzódott. Aztán egyszerűen csak a rongyokat és a keféket nyomtam a kezükbe – szótlanul, szemrehányás nélkül. De még ez sem segített. Egyszer szószt ölöttek a terítőre – nem törölték le. Csak elsétáltak. És megint én takarítottam utána.
Amikor legutóbb beléptem a szobájukba és megláttam azt a káoszt, nem bírtam tovább:
– Maguknak nem undorító itt lenni?
Bende pedig meg sem rezzent:
– A zsenik rendezik a káoszt.
Csak hát én ebbe a káoszba semmiféle zsenit nem látok. Inkább két felnőtt embert, akiknek kényelmes a disznóólban élni, miközben anyukájuk szolgálatoskodik nekik.
Bende persze ígérgette, hogy besegít – vásárol élelmiszert, fizet a kiadásokból. A valóságban csak a rezsi részét fizeti. Hetente egyszer vesz kaját, közben rendelgetnek nap mint nap. Zushi, pizza, ételházhozszállítás… engem is meghívnak, de hidegen hagy – a hűtőben továbbra is üres. Pedig abból a pénzből egy hétre elég lenne kajánk az egész családnak.
Csilli nem dolgozik, nappalis tagozatos. Kap ösztöndíjat, de élelmiszerre vagy háztartási kiadásokra egyszer sem dobott be semmit. Mindent magára költ. Amikor javasoltam, hogy vegyék át a kiadásokat, legalább kicsit segítsenek – sértődés és vállvonás lett a válasz.
Egyedül neveltem a fiam. Az apja elhagyott minket, amikor még várandós voltam. A szüleim segítettek, két műszakban robotoltam, félretettem, felneveltem egyedül. Sohasem szóltam be semmiért. Most sem akarom. De ahogy ő és a barátnője a lakásomat bogárfészekké változtatják – na azt már nem bírom.
Próbáltam kedvesen megbeszélni. Egyszer, kétszer, háromszor… Most már tudom – hiába. Nem lehet őket megváltoztatni. Úgy érzik, csak én vagyok a zsémbes, aki mindenbe beleköt. És még hálásnak is kéne lennem, hogy itt élhetek velük.
Két hónapig tűrtem. De többet nem tudok. Azt gondolom, ki kell mondanom nyíltan: vagy rendet tesztek, vagy összeszeditek a cuccot és kiköltöztök a kollégiumba. Ott talán megértik, mi az, hogy tiszteletben tartani más munkáját és a személyes terét.
Mert belefáradtam, hogy takarítónőjük vagyok. Végre nyugodtan szeretnék élni, idegesség nélkül, koszos edények halmai és idegen zoknik nélkül a konyhában.
Ti mit tennétek a helyemben? Megérné konfliktumba keveredni a fiammal? Vagy továbbra is tűrjem csendben, hunyjak szemet a rendetlenségre a házban, amit a saját két kezemmel építettem?
