Ma este így jártam…
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, ha nem szorítottam volna össze a fogaim. Emlékszem, minden egy egyszerű telefonhívás volt a fiamtól: „Anyu, hamarosan átugrunk Tündével (a neve megváltoztatva). Megismerkednétek.” Vidám, magabiztos hangja volt, mintha végre komoly lépésre szánta volna el magát. Ferivel összenéztünk, és örültünk: hát végre! Petikénk megkomolyodott, feleségül akarja venni ezt a lányt. Meddig kell még egyedülállónak lennie?!
Péter mindig is makacs, önálló gyerek volt. Az iskolából egyenesen a katonaságba ment, aztán egyszer csak bejelentette: „Én a Hegyaljára megyek. Dolgozni. Megkeresem a kenyeremet.” Ferivel megrökönyödtünk, de nem tiltottuk. Elment – és tényleg, hazajött finomságokkal: friss hal, vadhús, erdei gyümölcsök. Azt mesélte, hogy szereti a helyet, a természet szigorú, de gyönyörű, az emberek valóságosak.
És most hirtelen a házasságra készül. Megterítettünk, kenyérrel-sóval készenlétben álltunk, a legszebb ruháinkban vártuk őket. Megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót – és majdnem elvesztettem a szavam.
Az ajtóban egy nő állt. Vagyis először csak egy hatalmas rénszarvasbőr bundát láttam, mögötte három gyereket és magát Pétert. A bunda belépett, levetette magát – és belőle egy vékony, alacsony termetű lány bújt elő, sűrű fekete hajjal és éles, madárszerű pillantással. Péter bemutatta:
„Ő Hajnalka. A menyasszonyom.”
Úgy éreztem, minden összedől bennem. A lány hallgatag bólintással köszönt, a gyerekek pedig meghívás nélkül a padlóra telepedtek. Az egyik elkezdte lehúzni a csizmáját, a másik pedig már felmászott az ablakpárkányra. A legkisebbet Hajnalka gyorsan az asztal lábához kötözött, nehogy elszaladjon. Mindezt csendben, egy északi szag kíséretében, mintha maga a Hegyalja költözött volna a budapesti lakásunkba.
Bementünk a szalonba. Kiterítettem a fehér asztalterítőt, megterítettünk. Hajnalka pedig a kezével (!) kezdte etetni a gyerekeket. Magának villát használt, de közben a szájában forgatta. Rövid, tömör válaszokat adott.
„Ezek a ti gyerekeitek?” – kérdezte Feri, a padlón üldögélő hármasra mutatva.
„Az enyémek” – válaszolta közönyösen.
Péter apjával összenéztünk. Most akkor ez a mi családunk lesz?
„Péter, fiam, hol ismerkedtetek meg?” – kérdeztem, miközben a hangom remegett.
„A Hegyalján, anyu. Ő csodálatosan énekel. Hallanod kellene!” – lelkesedett a fiam, akit hirtelen nem ismertem fel benne.
„És hol akartok élni?” – csatlakozott Feri.
„A kunyhóban jó lenne” – vállat vont Péter közömbösen.
Ekkor valami elszakadt bennem. Kimentem a konyhába, utánam Feri. Álltunk, és néztünk egymásra – a szemünk kerek volt.
„Mit csináljunk?”
„Fogalmam sincs” – tette szét a karját.
Visszamentünk. Feri odalépett a fiához, és anélkül, hogy a szemébe nézett volna, odaadta neki a pénzt:
„Itt van egy kis összeg egy szállásra. Bocsáss meg, de nem maradhattok itt.”
Péter sóhajtott:
„Mindig azt mondtátok: csak legyen már feleséged, bárkit elfogadunk. Hát meghoztam.”
Elmentek. A gyerekekkel. A bundával. A szaggal.
Negyedóra sem telt el. Megint csöngettek. Kinyitottam. Ők álltak újra az ajtóban. De most teljesen más személyiséggel. Hajnalka már bundával, egyszerű dzsekiben, a haja copfba kötve, a szeme vidám.
„Jó estét” – köszönt udvariasan. „Bocsánatot kérek.”
„Nem értem…” – motyogtam, hátralépve.
Péter mosolyogva lépett közelebb:
„Anyu, mindig azt mondjátok: csak legyen már feleséged. Hát én még nem akarok. Most. Hajnalka a barátnőm. Viccet akartunk űzni. Ő a Zemplénből jött, az unokahúgaival. Nem volt hol megszállniuk. Gondoltam, mi lenne, ha eljátsszuk ezt a jelenetet?”
A folyosón lévő puffra roskadtam. A lábam alatt elszakadt a szőnyeg.
„Fiam, csinálj, amit akarsz, de soha többé ne ijessz meg így! Majd szívrohamot kapok!” – sóhajtottam fel.
Visszamentünk az asztalhoz. Hajnalka, most már teljesen más emberként, segített a konyhában. A gyerekek rendesen ültek, nevettek. És mi Ferivel rájöttünk: igen, öregszünk. De a fiunk tréfája sikerült – élethűen ijesztő volt.







