50 évesen nősültem meg, azt hittem, hogy végre megtaláltam a boldogságot, de fogalmam sem volt, mi vár rám
Mindig is azok közé a férfiak közé tartoztam, akik későn állapodtak meg. Sajnos a késői kapcsolatom rövid életű volt.
Gyerekkoromban mindenki engem hívott strébernek, mert szerettem tanulni. Elvégeztem a mesterképzést, majd könyvtáros lettem. Egy barátom hozott össze a leendő feleségemmel, Matolcsi Lídia-val. Ő 59 éves volt, de nem adta fel, és feleséget keresett. Én kilenc évvel fiatalabb voltam nála. Lídia szinte azonnal elvarázsolt: művelt, udvarias asszony, aki rajong a versekért és az irodalomért. Néhány hónap ismerkedés után megkértem a kezét.
Igent mondott, és én már régóta vágytam saját családra. Az esküvő után az én lakásomban kezdtünk el élni, mert az ő lánya, Márta és családja az ő házában lakott. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mire vállalkoztam. Mindig egyedül éltem, most pedig minden megváltozott, ami zavart. Az ebédlőasztalon pecsétes abrosz, szanaszét dobált zoknik, gyűrött ágytakaró és rengeteg apróság, ami nem illett a terveimbe Lényegében minden idegesített. Olyan érzésem volt, mintha Lídia csak vendég lenne, én meg mindenért felelek. Anyagi gondjai is voltak, ráadásul elvesztettem a türelmem, amikor a csöpögő csapot nemhogy megjavította volna, de még jobban elrontotta, végül szerelőt kellett hívni, akiért 18.000 forintot fizettünk.
Aznap jöttem rá, hogy nincs kedvem tovább türelmesen tűrni és szenvedni felnőtt emberek vagyunk, akiknek teljesen eltérő szokásai vannak. Kicsivel később leültünk beszélgetni; kiderült, hogy neki minden így pont megfelel. Alaptermészetem szerint nyugodt ember vagyok, kerülném a vitákat. De képtelenek voltunk békésen megoldani: Lídia lánya már rég eltervezte, hogy apja lakásába költözik, azt gondolta, Lídia mindig velem él majd.
Három hónap után végül belement a válásba. Visszakérte az ajándékokat egy kukásvödröt és egy láncot. Ezek visszaadása nem esett nehezemre.
Ez az egész arra tanított, hogy 50 év felett boldog családi életet felépíteni jóval nehezebb, mint gondoltam. Az eltérő szokásaink és múltunk akadályokká váltak. Most már tudom, hogy csak akkor érdemes belevágni, ha mindkét fél őszintén, kompromisszumra készen vállalja a közös jövőt.
