Ma reggel Eszter Virággal mentem a bíróságra. Fehér liliomokat szorongatott, mosolya remegett, a nézők bámultak. Mellettem, nyugodtan és méltóságteljesen, állt Árvácska László – deres hajú, hatvanéves, kékszürke öltönyében, amely reggeli fényben ragyogott. Az ámulat suttogása mint árnyék kísért minket. De Eszter csak szorosabban kapott az alkaromba, és továbbment.
A világ számára furcsának tűnt a házasságunk. De Eszter számára ez volt a megváltás kezdete.
Eszter mindig is kitűnő tanuló volt. Okos, szorgalmas, csendes, teljes ösztöndíjat szerzett az egyetemre két részmunkaidős állás mellett. Szülei, Somogyi István és Ilona, jólelkűek, de nincstelenek voltak. Apa két éve vesztette el állását a gyárban. Anyukánk takarítómunkákkal kereste kenyerét, kimerültség határáig. Kistestvére, Bálint, mindössze tíz éves, szívbetegséggel küszködött, amelynek műtétjére a család nem tudott volna fizetni.
A követeléskezelők mindennap hívták. A hűtő gyakran üresen állt. Az előttünk álló tél pedig ridegnek ígérkezett.
Eszter mindent megpróbált. Ösztöndíjakat, pályázatokat, magántanítást – de a kórházi számlák maguk is milliós tételek voltak. Egy este az anyánkat találta sírni a konyhában, egy kupac befizetetlen számlát szorongatva. “Majd én megoldom,” suttogta Eszter, átölelve.
De mit tehet egy jövedelem nélküli egyetemista?
Amikor Kisasszony Júlia, az idősebb hölgy, akit Eszter hetenként korrepetált, valami különöset mondott teázás közben, mintha egy régi regényre emlékezne.
“Egyszer ismertem egy urat, aki feleségül ajánlotta magát egy nőnek, hogy korábban örökölhesse vagyont,” mondta. “Nem társaságra vágyott – csak olyan emberre, akiben megbízhat, közvetlenre, kedvesre.”
Eszter kínosan nevetett. “Ez elég… szokatlannak hangzik.”
De a szavak ott maradtak benne.
Később Kisasszony Júlia átadott neki egy nevelevelet: Árvácska László. “Nem szerelmet keres,” mondta. “Csak… elegük van a távolabbi rokonokból, akik az ő halálára várnak, hogy mindent elvigyenek. Azt akarja, hogy öröksége jelentőségteljes legyen.” Eszter a nevet meredte. “Mit kellene tennem?” “Feleségül menni. Megélni vele. A törvényes felesége legyen. Nincsenek elvárások. Ezt nagyon világosan közölte. De kedvesnek és becsületesnek kell lenned. Ez az egész.”
Eszter nem hívta őt azonnal. De amikor öccse, Bálint összeesett a tesiórán és ismét kórházba került, Eszter a kollégiumi ágy szélén ült, remegve, és tárcsázta a számot.
Árvácska László nem hasonlított senkire, akit Eszter valaha ismert.
Udvarias, higgadt és meglepően meleg volt. Idős nyugdíjas építész, gyermektelen, egy felújított kuriájában élt a fővárostól nem messze. Szerette a könyveket, a klasszikus zenét és a tea mellett, reggeli napfelkeltét nézni.
“Azt hiszem, a házasságnak nem kell a szerelemről szólnia,” mondta a második találkozásunk alkalmával. “Néha lehet kölcsönös tiszteletről – és valami jó közös létrehozásáról.”
Eszter egyenes volt: “Segítenem kell a családomnak. Ez az egyetlen ok, amiért fontolóra veszem.”
“És nekem kell valaki, aki biztosítja, hogy vagyonomat valami értelmesre használják, ne a távoli, soha be nem néző rokonaim pazarolják el” – felelte.
Megegyeztünk a feltételekben: A kuriában fog élni. Folytathatja tanulmányait. Segít a jótékonysági alapítványom kezelésében. És az esküvő után én állom Bálint műtétjét és kifizetem szülei adósságait, millió forintokat. Szürreálisnak tűnt. De valóság volt.
Két héttel később kis polgári szertartáson kötöttünk házasságot.
Meglepetésemre Eszterrel való élet nem volt furcsa – nyugodt volt.
Külön hálószobákban laktunk. Kapcsolatunk inkább barátira, vagy mester-tanítvány közelinek volt hasonló. Bátorította tanulmányait, részt vett diplomaosztóján, sőt segített felvételizni mesterszakra.
Eszter közben kezelte a birtokom, segített átalakítani alapítványomat, hogy rászoruló fiatalok ösztöndíjait finansz
Ma reggel, mikor Emőke a kertben Artúr emlékpadja mellett ült, a levelek susogása ismét azt suttogta neki, mintha a szél válaszolna: “Köszön, Emőke”, és ő mosolyogva nézte, ahogy Tamás a ház előtt új tervlapokat hoz be, készen arra, hogy teljes szívvel fogadja a szeretetet, amely most már mostoha, család, és Tamás iránt is árad belőle, egy melegség, amit korábban kötelességből adott, de most már ő maga is kap.
