A reggel úgy indul, ahogy mindig. Az ablakon még sötét van, de már hallatszik a felkelő város susogása, ahogy Budapest felébred. Kinyitom a szemem, nyújtózkodom, és rápillantok a mellém fekvő férfira Gáborra. Egyenesen a hátán fekszik, karja a szekrény szélén lóg, arca laza, mint egy újszülötté. Ebben a pillanatban próbálom elfelejteni az utóbbi vitákat, a távolságságát, azt, hogy mostanság későn jön haza, mondván: minden rendben, csak sok a munka. Akarom hinni neki. Akarom, hogy minden rendben legyen.
Jó reggelt suttogom, miközben a vállát megérintem.
Felriadt, kinyitja a szemét.
Már? morog, nyújtózik. Korán keltél.
Kérek egy kávét mosolyogok. És talán együtt is reggelizünk?
Persze bólint, feláll. Én főzök.
Mosolyogok. Ritka kedvesség, hogy Gábor segít a házimunkában; mostanában alig segít, és már azt hittem, egyszerűen csak elfáradt. De ma másként néz ki. Túl figyelmesnek, túl szorgalmasnak tűnik.
Beülök a zuhany alá, majd visszatérve már a konyhában frissen főzött kávé illata száll. Gábor a asztalnál áll, sötét folyadékot önt a csészékbe. Az egyikbe az én kedvenc kékes virágos porceláncsészémbe tölti a kávét, a másikba, aminek a fogantyúján egy repedés van (amit mindig a szűzanya használt), csak üresen hagyja.
Különlegesen főztem neked mondja, átadva a csészét. Ahogy szereted: egy csepp tej és egy kis fahéj.
Köszönöm mosolyogok, de ilyenkor az orrom egy szokatlan, keserű mandula illatot érzékel. Nem a kávé, hanem valami éles, vegyes szag.
Ránézek.
Mi ez a szag? A kávéé?
Gábor gyorsan ránéz a csészére.
Nem tudom. Lehet, új őrlés? Vagy a tej nem friss?
Újra belélegzem. A keserű mandula illata. Gyerekkoromban nagymamám mesélte: ha keserű mandulát érzel, az cianid is lehet. Ekkor nem hittem, de később a kémia tankönyvben olvastam róla. A cianid halálos.
A szívem zakatol.
Gábor, biztos vagy benne, nem keveredtél valami másba? kérdezem minél nyugodtabban. Allergiám van bizonyos adalékokra. Inkább egy másik csészét kérek?
Gábor egy pillanatra eláll, majd mosolyog.
Nyugi, csak kávé ez. Igyál, amíg meleg.
Bólintok, de ekkor a folyosón lépések hallatszanak. A szobámból kilép a szűk anyuka Ágnes. Szigorú tekintetű, hideg szemmel és a részletekre való hajlammal. Soha nem értünk meg egymást; ő úgy gondolja, hogy nem illünk a fiához, túl egyszerű vagyok, hogy az ő családjukban nincsenek olyanok, mint én.
Jó reggelt mondja szárazan, miközben a asztalhoz lép.
Szia, anyuka csókolja meg Gábor arcát. Készítettem a kávét. Itt a csészéd.
Átadja a repedt, üres csészét.
Hol a kávém? kérdi, homlokát ráncolva.
Most öntöm válaszolja Gábor, és felveszi a kávéfőzőt.
Ekkor Ágnes csinál valamit, ami megmenti az életemet. Gyorsan feláll, felveszi a kávés csészémet, és azt mondja:
Várj egy kicsit.
Mérgesen néz rám.
Gábor megdermed. Szemei röviden megnyílnak, majd rám néz, és a tekintetében valami szörnyű nem ijedtség, nem harag, hanem… csalódás.
Mit csinálsz? vágja a szűk anyuka, és elkezd iszogatni a csészémből. Önts kávét, ne állj ott, mint egy bolond.
Gábor lassan önti bele a kávét az üres csészébe. Leülök, szívem zakatol. Nem tudok szemeim elfordítani a csészétől, amely a szűk anyuka előtt áll, ugyanazzal a keserű mandula illattal.
Kicsit fásult morgolódik ő. De meg lehet inni.
Nézem Gáborra. Leül, lehunyja a szemét, villánnyal karcolja a villát az omlett tetején. Sem szó, sem tekintet, sem mosoly.
Tíz perc múlva Ágnes hirtelen összeszorul.
Valami nincs rendben a gyomrámmal motyogja. A fejem szédül.
Rosszul van? kérdezem, hogy ne mutassam meg a pánikomat.
Igen, egy kicsit olyan érzés, mintha… mintha elfojtódnék.
Feláll, de azonnal megbénul. Gábor megfogja a karját.
Anyám! Mi történt?
Te te néz rá, szemei kitágulnak. Te akartál engem
És elesik.
Felkiáltok. Gábor azonnal a mentőhöz rohangál, vállát rázva. Ágnes a földön fekszik, én pedig kábultan állok, mintha ködben lennék. Minden túl gyorsan megy, de egy dolog biztos: ő meg akarta ölni engem, és anyám a helyettére vált.
Harminc perc múlva megérkezik a mentő. Az orvosok átvizsgálják Ágnest, egyikük szagolja meg a csészét.
Cianidkivalcsik (cianidkivalcsik) mérgezése mondja. Nagyon magas koncentráció. Kómába esett. Kevés esély a túlélésre.
Gábor sápadt, reszkető.
Nem tudom, hogy jött ez csak kávét főztem
Hol tároljátok a kávét? kérdezi az orvos.
A szekrényben most vettem, tegnap vetted
Mutassa meg.
Elmegyünk a konyhába. Az orvos kinyit egy dobozt, szagolja.
Itt nincs cianid. Valaki hozzáadta a csészéhez vagy a vízhez.
Fél órával később megérkezik a rendőrség. Kezdődik a kihallgatás.
Ön volt az utolsó, aki megérintette a csészét mondja a nyomozó, miközben Gáborra néz. És Ön öntötte a kávét.
Nem tettem semmi rosszat! kiáltja. Szeretem anyámat!
És a feleségét? fordítja a tekintetét rám.
Némán állok.
Miután a rendőrség elviszi Gábort a kihallgatásra, egyedül maradok a házban. A konyhában a csésze áll ugyanaz a csésze. Felélek, kézbe veszem, és a fenekén egy vékony, fehér befelé nyúzott réteg látható. Nem mosom le. Beteszem egy zacskóba, és elrejtem a szekrényben.
Három nap múlva Ágnes meghal. Az orvosok azt mondják, a cianid úgy pusztítja el az agysejtek, hogy a halál csak percek alatt következik be.
A temetésen Gábor sápadt, duzzadt szemekkel áll. Mintha minden bűnre ráhajtott volna. De a tekintetében nem bánat, hanem… megkönnyebbülés van.
A temetés után odalép hozzám.
Hallgass mondja tudom, mit gondolsz. Nem öltem meg anyámat, de elhallgat, majd halkan suttogja: Ki szerettem volna megölni téged.
Nem lepődöm meg. Bólintok.
Miért?
Mert mindent tudsz válaszolja. Tudod a pénzt, a biztosítást, a tartozásaimat. Tudod, hogy a kaszinóban vesztettem mindent. Ha te elmész, elvinned a lakás felét. Ha meghalnál, a biztosítást kapom félmillió forint. Elég lenne egy új kezdethez.
És a szüleim?
Anyám elkezdett gyanakodni. Olvasta az üzeneteimet, fenyegetett, hogy elmondja neked. El akart szabadulni tőled de nem gondolta, hogy anyám is megissza a kávét.
Nézem őt azt a férfit, akivel öt évig éltem, akit szerettem, akinek álmai, reményei, hite volt.
Megölnél mondom.
Igen válaszol. Megölném. De nem akartam, hogy anyám
Menj mondom. Menj el a házamból, és ne térj vissza.
Elmegy. Bezárom az ajtót, telefonálok egy ügyvédnek, beperelem őt. Átadom a csészét a rendőrségnek. A szakértő kimondja: cianidkivalcsik nyoma van benne. Az ujjlenyomat csak Gáboré.
Egy hónappal később letartóztatják. A tárgyalás három hétig tart. Nem tagadja, hogy engem akart volna megölni, de kijelenti, nem tervezte anyja halálát. A bíróság enyhítő körülménynek tekinti, 15 év börtönt szab ki.
Átköltözöm egy másik városba Debrecenbe bérelek egy kis lakást a tó partján. Veszek egy kávéfőzőt. Most magam főzök kávét. Csak tiszta, tej nélkül, fahéj nélkül. Minden korty előtt alaposan meghallgatom a szagát.
Mert a keserű mandula nem csupán illat; figyelmeztetés. A belső ösztön hangja, amely azt mondja: Vigyázz, itt halál van.
Nem félek. Csak óvatos vagyok.
Néha éjszaka Ágnes visszakapcsol a fejemben. Az ajtóban áll, csészét tart, nem haragság, hanem sajnálat a tekintetében, és suttog:
Jobban kellett volna elmenned korábban.
Izmosan kelek, a konyhába megyek, vizet iszom, kinézek az ablakba. Sötétség és csend van odakint.
De tudom: valahol a csend mögött emberek mosolyognak az asztalnál, mondják: Szeretlek, de valójában azt gondolják: Ha eltűnsz, jobb lesz.
Már nem hiszek a véletlenekben. Nem a kávé illatában. Nem a hirtelen hideg szerelemben. Nem a férfiakban, akik reggelente kávét főznek.
Élek. Lélegzem. Nézem a jövőt.
De sosem felejtem azt a reggelt, amikor a keserű mandula illata megmentette az életemet.
Epilógus
Két év telt el.
Megnyitok egy kis kávézót a tó partján, Mandula néven. Az ajtón egy felirat: Lelkesítő kávé, keserűség nélkül.
Az ügyfelek kérdezik, miért ez a név.
Mosolygok.
Egyszerűen szeretem a mandulát mondom, és frissen főzött kávét öntök nekik.
Illat nélkül.
Félelem nélkül.
Reménységgel.
De ha valaki nekem kínál kávét, amit nem én főztem mindig visszautasítom.
Mert egyszer már kiválasztottam egy csészét.
És az mentett.
