Sok-sok év telt el azóta, de még most is, mikor visszagondolok rá, nehéz szavakba önteni azt a napot, amikor végső búcsút kellett vennem hűséges kutyámtól, akivel tizennégy hosszú évet töltöttem el együtt. Abban az időben még Budapesten laktam, az Óbuda szívében, és talán a sors különös szeszélye, hogy épp oda sodort bennünket egymás mellé.
A történet főszereplője, jómagam, kívülről talán kemény embernek tűntem: sötét ruhákat hordtam, testem tele volt tetoválásokkal, s dús, komoly szakállat viseltem. De az a nap mindent lerombolt bennem, amit mások láttak, amikor elérkezett az a pillanat, amely mindenkit térdre kényszerít: elengedni azt a társat, aki a legjobb barátom, a lelki társammá vált annyi éven át.
A kutyám, egy kedves magyar vizsla, Borcsa volt a neve, hófehér szőrével és okos, hűséges tekintetével feküdt azon a kórházi hordágyon, ahol végül is rá kellett bíznom magam a megnyugvás fájdalmas döntésére. Az utolsó percekben egyedül voltam mellette, s ahogy a kanül a mancsába került, tudtam, hogy már nincs visszaút; minden, amit tehettem, hogy mellette maradok, és elkísérem oda, ahová többé nem lehetek vele.
Letettem a fejemet Borcsa mellkasára, arcát megsimogattam, könnyeimet pedig nem tudtam visszatartani sosem gondoltam volna, hogy ekkorát fájhat valami, amit az eszünk szerint helyesnek tudunk, de a szívünk minden porcikája tiltakozik ellene. Megcsókoltam a fejét, utoljára néztem a szemébe, s azok a percek örökre belém égtek.
Az ilyen döntés szinte megroppantja az embert, de Borcsa hosszú betegség után már csak szenvedett az orvos is elmondta, nincs több esély, s ilyenkor a legnagyobb szeretet, ha megkíméljük a további gyötrelmektől. Ezt mindenki, aki valaha is állatot fogadott örökbe, jól tudja: négylábú társaink is megérdemlik a méltó búcsút, a végső pihenést, ha eljön az ideje.
Akkoriban, mikor még forintban számítottuk az élet apró-cseprő dolgait, és a közösségi oldalak híre mentek, ahogy ez a felvétel is, amin ott sírok Borcsa mellett. Több százezren látták, rengetegen támogató üzeneteket írtak ami jól esett, bár a fájdalmat csak azok érthetik igazán, akik már elvesztették családtagjukat, még ha csak egy állatról volt is szó.
Sokan nem is értik, mekkora helyet képes elfoglalni egy állat a szívünkben, az életünkben. Családtaggá válnak, s amikor elveszítjük őket, ugyanolyan mély űr marad utánuk, mint bármely ember után szólt az egyik üzenet a felvétel alatt.
Azóta is azt vallom, hogy minden elveszett kutya utáni űrt szépséges emlékekkel érdemes betölteni. Ők is élik a maguk életciklusát, és nekünk, akik egyszer elveszítettünk valakit, talán érdemes új esélyt adni más, gazdátlan állatnak is, hiszen a szeretetből sohasem fogyunk ki. Az örökbefogadás mindig csodát teremt ahogy Borcsa is tette velem egykoron.







