Már a betegsége elárulja Rékának, hogy az apja él. Már hetek óta rosszul érzi magát, az iskolai ápolónő már felírta neki a neurológusra való beutalót. Réka arra kéri anyját, hogy feljegyezze, de az elfelejti, majd órákig bűntudatban gondolkodik, hogy mi lett volna, ha időben megtudják a betegséget.
És él? kérdezi Réka újra.
Anyja a lábát nézi, a nagyujján durva lyuk csillog.
Igen, él ismétli anyja. Bocsánat.
Réka már régen nem kérdez az igazi apjáról. Nem emlékszik rá, csak tudja, hogy létezett. Két éves kora óta a nevelőapja, János, nevelte, őt apának hívta, és ő is örökbe fogadta. Tizenhárom évesen a viszonyuk összetört: túl sokat követeli, sokat kiabál, nem engedi élni a saját életét. Ekkor Réka arra gondolt, hogy meg akarja találni a biológiai apját. Három hónapig őrült követelésekkel nyomul a anyjától: név, cím, telefonszám bármit. Anyja csendes szobort játszott, nem mondott semmit. Réka hallotta, ahogy anyja és János suttognak, valószínűleg arról döntenek, elmondják-e az igazságot. Bármennyire is veszekedett Jánossal, Réka biztos volt benne, hogy ő nyomta anyját, hogy elismerje.
Meghalt mondja anyja. A hegyekben balesetet szenvedett.
Ez furcsa, hogy Réka akkor elhitte. Nem kért semmilyen bizonyítékot, sem rokonokat sem próbált felkutatni. De semmit sem talált.
Felhívtam őt. Elfogadná a vérvizsgálatot. Ha megfelelő, csontvelő-átültetést kapna, és minden rendben lesz.
Ekkor Réka rájön, hogy soha már nem lesz rendben. Anyja hazudott, az apa elhagyta, a nevelőapa elhárította magát, mondván, kényszerrel nem szerelheted meg. Ki is lehet még neki? Ezért betegszik meg, a természet megszabadul a feleslegtől.
Nem akarom! kiált Réka. Nincs szükség operációra, utálom őket, nem akarok élni!
Anyja megpróbálja átölelni, de Réka kitör, és a saját szobájába zárkózik.
Az ég és a levegőben lógó köd egybefolyták, hogy elvessze a horizontot. Rékát örömmel tölti el, hogy az ablakai a pusztaságra néznek, míg anyja szomorkodott, amikor költöztek, mert a többi ablak a belső udvarra nézett, ami Rékának unalmasnak tűnt. Így láthatta a naplementét, míg az udvarban csak gyerekek és öregasszonyok voltak. Ma a naplemente elmaradt, a világ szürke köddé vált, és nem engedett ki semmit a nap és az éj közti pillanatokban. A sötétség elmosódott, ahogy Réka élete is.
Amikor lépteket hall, azt hiszi, anyja bocsánatkéréssel jön, de a nevelőapja áll a küszöbnél, mintha félne, hogy Réka elűzi.
Ne haragudj anyára. Azt akarta, ami a legjobb.
A legjobb, ugye! Neked tetszene, ha így temetnének?
Írt neki. Azt mondta, hogy találkozni akarsz. Ő nem válaszolt. Anyja azt gondolta, jobb így ismétli János.
Réka ajkát összahúzza. Nem válaszolt. Most megjelenik a halál, és válaszol.
János zakatol az ajtóban, mire Réka nem válaszol, a konyhába siet.
Anyához csak egy órával később megy. Valójában már eldöntötte, de ad időt, hogy minden lecsendesedjen.
Anyja szobájában a vaníliás illatától szagtalanul átjárja a levegőt, de Réka még mindig érzi a poros púdert, amit anyja az arcára hint, a eperes kézkrémet, a könyvtári könyvek penészes szagát. Anyja imádja a könyvtárban való olvasást, úgy érzi, ez egy különleges luxus. A lámpa ki van kapcsolva, alakja egybeolvad a fotellel, a hosszú köpeny borítja fehér lábait. Anyja nem szereti a mesterséges napfényt, egész télen a nyári napsütést várja.
Rendben mondja Réka. Hadd csinálja meg a vizsgálatot.
Az apja érkezéséről a kórházban tudja meg. Egyre rosszabbul érzi magát, bár az orvos azt ígéri, hogy még van idő. Nem marad idő. Ahogy ő maga, őszintén szinte megszűnik létezni.
Réka a fal felé fordulva fekszik, körmét a leomló festékrészbe kapja. A repedéseket nézi, és úgy érzi, nem valós. Minden, ami vele történik, álomszerű. A festékdarabot a köröm alá szorítja, vér áramlik, mintha ez segítene élőnek érezni magát. A nyomott hálóág, a folyosón hallatszó ápolónők hangja, a kórházi szag mind illúziónak tűnik.
Mielőtt kinyitná a szemét, Réka egy ismerős szagot vesz fel, tudva, hogy ismeri. Belégzi a dohány- és motorolaj keverékét, erősen kilégzi, és szemét kinyitja.
Egy fehér köpenyes férfi áll az ágy mellett. Napbarnított, ráncos arca, sűrű szemöldöke, egyenes, Rékára hasonlító barna, széles szemek.
Szia, lányom.
Mély, ismerős hangja hallatszik.
Szia köhög Réka, és ismétli. Szia.
Az apa nem a képben lévő férfi, akit elképzelt. Házas, három fiúval, szerelőként dolgozik, villamosjáratokat javít. Réka nem is tudott ilyen szakmáról. Elmondja neki, hogy kutyatréner szeretne lenni, de anyja ellenzi, ezért állatorvosra menni akar, de később mégis kutyatréner lesz.
A kutyák jobb embereknél mondja az apa.
A műtét sikerül. Réka arra számít, hogy apja bejön vagy felhív, de ő nem jelenik meg. Anyja és János naponta egyszer jönnek: anyja vaníliás illatot és új könyveket hagy, anélkül, hogy Réka a régi köteteket megnyitná. János csak ül mellette, hülyeségeket mesél, még ha Réka a fal felé fordul is.
A kórházból való kilépés napján Réka újra apját várja. Hisz, hogy eljön. Az orvos előtt feláll, a félig nyitott ablak felé néz, ahol a gyermekek keze nyomát homályosan látható, belép, friss, hűvös levegőt szív, és érzi, ahogy a padló ingadozik, mint egy hajó a folyó közepén. A szobában már nincs senki, a nagy ablakot kitárja. A szél érint, a duzzadott vesék, a nedves föld, a poros aszfalt illata elárasztja. Az autók elsuhanak, megijesztve a fürge verébcsordákat. A tavaszi ég kékje szúrja a szemet.
Gondol a apjára: a zsírral színezett keze, szürkülő haja, oldalra fésült frizurája, hogy elrejtse a sárgás koponya, a mindennapos villamosjavítás. Most, amikor ezeket a vascsodákat látja, a szarvasságú szarvakhoz hasonló szarvakkal, a férfira fog gondolni. A ráncok, a homlokra húzódó szemöldök, a szavak, amiket soha nem mond.
Az alagsorban vár János és Mária. Ahogy szokott, egymásba kapaszkodnak, mintha vihar lenne, lábaik nem tartják őket, akárcsak Réka hosszú betegség után. Már el akarnak menni, amikor a bejárat kitárul, a utcában nap és víz illata keveredik. Az apa munkaruhájában tartja nyitva az ajtót, kezében egy tavaszi tülpáncsvirág csokor. Réka az ujjával letörli a könnycseppeket, mosolyog, és előrelép.
