„Ez nem a te gyermeked!”
Szilágyi Enikő és Balogh Roland kisütötték a szemüket a boldogságtól, amikor kileptek a kórház kapuján. Roland markában egy pici, rózsaszín takaróba csavart kis lélegzet nyugodtan szuszogott — az ő újszülött fia, vágyakozással várt, szeretetteljes csomag. Rokonok, barátok, a bába — mindenki kiáltozta az üdvözleteket, virágokat nyújtottak át. Minden úgy, ahogy Enikő álmodta.
— Köszönöm, szerelmem — suttogta Roland — a fiunkért.
De Enikő hirtelen elsápadt.
— Nézd, jön az anyád…
A feléjük rohanó Varga Klára — Roland édesanyja — rideg, egyenes, megingathatatlan. Felmentést vett a munkából? Nem ok nélkül.
— Roland! Ne tedd! — durván vágta oda köszönés helyett.
— Miért? — lepődött meg a férfi.
— Ne vigyed el ezt a gyereket! Nem a te fiad!
Halotti csend szakadt rájuk. Enikő úgy összerándult, mintha pofont kapott volna.
— Anyám, te egyáltalán tudod, mit mondasz? — Roland nézte, mintha nem ismerné.
Minden három hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Roland először vallotta be: szerelmes. Egy nála idősebb nőbe, aki már egy gyermeket adott a világnak… és most más férfitől várt gyereket.
Klára rettegést érzett. Próbált nem beleszólni, nem avatkozni. Remélte, hogy „kiéli magát”. De aztán Roland bejelentette: feleségül veszi. Sőt — örökbe fogadja a nő idősebb gyermekét is, és azt is, akit most szül.
— Megőrültél? — kérdezte akkor Klára.
— Anyám, ez az én döntésem. Szeretem őt. És szeretem ezeket a gyerekeket. Az apjuk leszek.
— De fiatal vagy! Találhatsz magadnak olyan nőt, akinek nincs ilyen múltja! Szülj saját gyerekeket!
— Ők is az enyémek lesznek — válaszolta keményen Roland.
Próbált beszélni Enikővel. Meghívta egy kávéra. Nyugodtan, kiabálás nélkül.
— Értsek meg, te is anya vagy, én is. Nem ellened vagyok, mint nő ellen. De gondolkozz el — ez igazságos? Más férfitől szülsz, az én fiam pedig nevelje?
Enikő csak elmosolyodott.
— Azt szeretné, hogy eltűnjek? Hiába erőlködik. Szeretem Rolandot. Ő is engem. Együtt vagyunk. Akár tetszik, akár nem.
Attól a naptól kezdve Enikő már nem köszönt. Roland pedig kerülte a beszélgetéseket. A telefonok néma maradtak.
Klára szenvedett. Éjjelente sírt. Beszélt a volt férjével — aKlára magára maradt a kórház előtt, a könnyei végre szabadon folytak, miközben a fiának az autója eltűnt a távolban.







