**ÉTTEREMBE MENTEK.**
– Gyerünk a kalandra! – mondták egymásnak a jó barátnők, miközben a bőröndöket betették a csomagtartóba. A vonat pontosan indult, és időszerént, nyolc órakor ért célba.
De minden rendjén.
A nyár tetőpontján jártunk. A június villámsebességgel suhant el, mintha repülőgép lenne, és semmi maradandó élményt nem hagyott maga után. Igen, az első nyári hónap elolvadt, mint a fagylalt a tálkában, elveszett a problémák örvényében. De hát az élet is ilyen – gyorsan, pillanatok alatt, mulandó.
És lám, a július is csendben belopakodott az ajtón, kulccsal a kezében, és figyelmeztetés nélkül betoppant a lakásunkba.
Aki hétköznap dolgozik, tudja, milyen nehéz utolsó napokat kibírni a szabadság előtt – a gondolataid már szabadon szárnyalnak, de a tested még itt van. Össze kell szedned minden erődet, és türelemmel várnod a nagy pillanatra.
Ebben az időszakban a jövendőbeli szabadulóknak minden ügyfél túl válogatósnak tűnik, a főnök túlságosan kötekedőnek, és az idő húzódik, mintha megállt volna.
– Valaki véletlenül odaragasztotta az óramutatót a számlaphoz? – nézte Zsófia a falórára. – Csak eljönne már a szabadság!
A szíve lüktetett a vágyakozástól, a lelke pedig már pihent, lazított.
– Ennék egy kis cukorkukoricát, pácolt kagylót és rákot – mondta hangosan Dorina, miután becsukódott az ajtó az utolsó ügyfél mögött.
A lányok arra is vágytak, hogy megkóstolják a finom skót whiskyt – ami mindig meglepő ízvilágával, színével és gazdag utóízzel meglepett. Persze, a büszke, nemes ital csúfot űzhet a tapasztalatlanokból, de ki emlékezne a múltra? Itt mindenki csak a jelenre figyel.
– Nem úsznánk egyet a tóban? – kérdezték egymást ebédidőben. – Vagy mi akadályozhatna meg bennünket?
A jelenlegi országos helyzet miatt a választás egyértelmű volt: a külföldi nyaralásra nem futotta, a többi lehetőséget meg a Google sem segített kitalálni. Végül a Balaton mellett döntöttek.
Végre! A két kalandor, rizikókedvelő és álmodozó lány vágya valóra vált! Kíváncsiak voltak, sikerül-e mindent úgy csinálni, ahogy elképzelték.
– Minden ismerősünk irigykedni fog, úgyhogy egyelőre senkinek ne szóljunk – egyeztettek meg a lányok, majd nekiestek a csomagolásnak.
Ki mondja meg, hogyan férjen el egy bőröndbe a rengeteg ruha, cipő, kozmetikum és egyéb felesleges, de „létszükségletű” tárgy? A nőknek ez olyan feladat, mint a Fermat-tétel megoldása.
És íme, a lányok a vízparton. A hullámok gyengéden simogatják a partot. A hangos sirályok köröznek, szárnyaikkal csapkodva, és lesik a zsákmányt. Idill!
A strandolók szívják magukba a látszólagos békét és nyugalmat. A felnőtteknemesen majszolják a sós csemegét, hideg sörrel öblítve le. A gyerekek mohón falják a lángost és a fényes, olajos töltött káposztát.
– Állj egyenesebben! Ne görnyedj! Jobb lábad előrébb! Nézz rám! Ügyes! – adta ki az utasításokat Zsófia, miközben Dorinát fotózta a vízparton.
– Most a görögdinnyével. Szép kép! – mondta elégedetten, és megitatra homlokát. – Most cserélünk.
A fotózkodás a vízparton egyenesen epikus kaland! Hát persze? A lányoknak barnának, feszesnek kell lenniük, és ideális esetben puffadás nélkül – persze, mindenki tudja, hogy az éjszakai sörivás nem segít a tökéletes arcbőrön, de néha, főleg szabadságban, olyan jó engedni a kísértésnek!
– Dorina! Ez meg mi? Hogy fotóztál le? Miért nézek ki úgy, mintha vicsorognék? Nem tudtál volna szólni, ha csúnyán nézek ki? Jézusom! Hogy fogod a telefont? Ne nyomkodd százszor, válassz ki egy jó szöget és nyomj egyet! – Zsófia feddőn nézett a barátnőjére, majd folytatta:
– Én szuper képeket csináltam rólad, te meg? Itt mintha cellulit lennA parton ülve, Dorina és Zsófia végül mosolyogva ittak a whiskysüvegükből, miközben a hold fénye ragyogott a vízen, és rájöttek, hogy az igazi kaland nem az étteremben, hanem egymás társaságában vár rájuk.
