Piroska mindenkit megvetett különösen az édesanyját. Tudta, hogy ha egyszer kifelé lép a gyerekotthon szürke falai közül, biztosan visszatalálja majd őt.
Nem akart a nyakára ugrani és felkiáltani:
Szia, anya!
Inkább csak figyelni akart, aztán bosszút állni. Az összes év, amit a budapesti Gyermekotthonban töltött, az egyszerűen csak arra szolgált, hogy a sírástól megfosztva a világotól, anyja kényelmét élvezhesse.
Valamiért nem kérdőjelezte meg: Biztosan így él is anyám?
Piroska egész életét a gyerekotthonban élte; amióta csak emlékezett magára, ott volt. Többször átmozgatották, mert állandóan veszekedett. Nem érdekelte, hogy előtte fiú vagy lány áll: ugyanúgy harcba keveredett.
Büntették, zárkózták el egy sötét szobába, megvonják a cukorkát, de ő mégis gyűlölt minden nevelőt, minden gyereket, sőt az egész világot.
Negyvennégy évesen már nem csapták a kezeit. Nem azért, mert hirtelen megtanulta szeretni, hanem mert már mindenki annyira félt tőle, hogy a harc fáradt.
Piroska unatkozott. Egy távoli sarkába vonult a játszótérön, csak ülve álmodozott arról, hogyan találja meg anyját és tesz bosszút.
Egy nap különös dallam szűrődött fel. Piroska fülébe kopogott a hang, mégsem hasonlított semmihez, amit eddig hallott. A zene gyönyörű, egy kicsit szomorú, mintha valaki könnyekkel írt volna a szélbe, de a pontos hangzást nem tudta megfogni.
Felállt, az akács bokorai mögé lépett, és óvatosan szétszórta őket. Mi ez? Az új takarító? gondolta magában, máris gúnyosan kacsintott rá.
Mikor megpróbált közelebb hajolni, a föld mintha elmosódott volna, és a lába a bokrokba süllyedt. A takarító elhagyta a fúvókát, felfordult a bokrokra, Piroska felpattant, dühösen megvérte magát, majd el akart menni. Ekkor hirtelen megszólalt:
Meg akarsz tanulni?
A lány megdöbbent. Én? Én is tudnék zenélni? gondolta. A takarító körülbelül ötvenöt éves volt, arca ráncos, de még mindig szorgalmasan állt a kapu mellett.
Piroska minden nap meglátogatta őt. Először csak megmutatta, hogyan kell a fuvolát fújni; később maga is faragott ilyen hangszereket törékeny, de kecses darabok.
Amikor Piroska első igazi hangjait hozta ki, a takarítóra zúdult, és először beszélgettek. Őt Miklós Pálnak hívták, és egy apró házikóban lakott a gyermekotthon udvarán.
Hát miért nincs otthonod? Nincsenek rokonok?
Minden meg volt, Piroska. Otthon, család Tíz évvel ezelőtt elhunyt a feleségem, Katalin. Azt hittem, már soha nem leszek boldog, ha nincs fia
Később házasságra lépett egy szép, de kapzsiságos nővel. A fő dolog, hogy a Sándoromnak tetszik. mondta. Öt évvel később Sándor balesetet szenvedett, és az ingatlana egy háromszobás lakás a belvárosban már neki írták át. A menye összeszedi a csomagját, és messze viszi.
Miért nem harcoltál? kérdezte Piroska.
Miért? Nincs senki, akire gondoljam. A szeretteim már mind elmennek. Csak túlélni kell a napot, amíg eljön az én időm. Nem vágyom többre.
Piroska ekkor úgy érezte, hogy még a menye, Miklós Pál, még inkább elviszi a szívét, mint az anyja. Először a menyre, aztán az anyára gondolt bosszút állni.
Miklós Pál, mikor megtudta, hogy Piroska egy farkasra emlékeztető szívvel rejti a haragot, ijedt fel. Hogy képes egy koldus ilyen erővel harcolni? gondolta.
Gyakran beszélgettek, és Miklós érezte, hogy Piroska megnyugszik. Már nem fonott haját a fiúk köré, hanem finomabbá vált. A keze elvesztette a küzdelem szúrását.
Egyik nap megkérdezte:
Piroska, ha egy év múlva távozol, már tudod, mivé szeretnél válni?
A lány vakon nézett rá.
Nem Nem is gondoltam bele. Egész időmben csak a bosszúra összpontosítottam.
Tegyük fel, hogy bosszút állsz. Előbb keresned kell anyádat. Nem tudjuk, milyen pénzre lenne szükség, de átugorjuk azt. Mi lesz utána?
Piroska csendben elhallgatott, elindult, egy hétig nem jött vissza, aztán újra megjelenett:
Építeni akarok.
Egy egész év alatt a építőmérnöki főiskolára készültek. Piroska tudta, hogy a főiskola túl hosszú neki, talán később, a jövőben
Aznap, amikor távozott, hosszasan üldögéltek a padon. Este Piroska egy másik városba indult tanulni és élni. Első alkalommal sírt a hosszú évek után.
Miklós Pál, mindenképp visszatérek. Csak tanulni kell.
Megállapodunk? Nem hagyom el magam, de neked be kell fejezned a tanulmányaidat, megállni a talajon, aztán majd látogass meg a régi otthont.
Hát te már öreg vagy!
Búcsúként egy fuvolát adott neki
Majdnem tizenöt év telt el. Piroska későn házasodott, sosem talált senkit, aki megértene. Harmincévesen született a lánya, Katri, de hamar elváltak. Az öröme a kicsi Kati volt.
Most már mindent megengedhetett magának. Amikor végre annyit kereste, amennyit akart, felkereste az anyját.
Az igazság gyorsabban tárult fel, mint gondolta. Anyja egy szegény, egyedülálló nő volt, aki két hónappal a szülés előtt megtudta, hogy beteg. Onkológiai kezelésen volt, a korábbi orvosok is csak kísérleteztek, hiába.
Az orvosok azt mondták, a szervezet túl gyengült. Egy év maradt neki. Anyja drámai döntést hozott: a szülészetben lemondott a lánya életéről. Akkor senki sem vádolta őt. Piroska megtalálta az anyja sírját, és egy hatalmas szobor állt ott egy angyallal.
Gyakran gondolt Miklós Pálra, de amikor visszatért ebbe a városba, már nem találta meg.
A gyermekotthon igazgatója megváltozott, a személyzet is megújult.
Szabad percben Piroska és Kati a parkba mentek. Katri, akinek a neve most már csak Kata lett, nevetve mondogatta, hogy meg akarja menteni a világot.
Hat éves korában már bölcs lány volt: valahogy képes volt anyját mindenféle költségre rávenni. Ha cukorkát akart adni a gyerekeknek, vagy kenyérrel etetni a kacsákat, vagy tíz adag fagyit adni a forró napon, mindig megtalálta a módot.
Anya, kérlek, vegyél nekünk kolbászt, kenyeret és egy kis italt.
Piroska a lányt nézte.
Ki kérhet ilyet most?
Anya, talán jobb, ha nem tudod? Miért idegesítenél magad feleslegesen?
Kata, most se megyünk sehova.
Anya, ez az öreg, nincs otthona.
Ki?!
Piroska úgy érezte, mintha elolvadna. Kata mosolygott, mintha azt mondaná: Figyeltem.
Anya, ne aggódj! Ő csak egy idős férfi, egyedül él.
Nem kérte, mint mások, mert szégyellte. Annyi mesét és verset tudott, hogy senki sem tud felülmúlni. Nem érte, miért gondolt a kolbászra.
Némán megvette, amit Kata kért, és elindultak a park felé.
Kata leült egy padra.
Anya, itt maradj, én megyek a tavakhoz. Látod, ott ül egy öregúr, ez ő.
Piroska valóban egy kopott öltözékű idősembert látott, mellette gyerekek, és egy kicsit megnyugodott.
A legfontosabb, hogy a lánya szemmel látható legyen.
Este a kanapén könyvet olvasott. Katri a szobájában volt. Hirtelen Piroska ismert dallamot hallott.
Csend. Újra, ugyanaz a melódia, mint korábban. Piroska a szobába rohant, félelemmel nézve lányát.
Anyukám, felébresztettem?
Kata! Mi volt ez?
Az a nagypapa fuvolája tanítja. Nálam még nincs, csak a kezdő rész nem megy.
Kata szomorúan sóhajtott. A kezében fuvola volt, a szemei könnycseppekkel teli.
Hadd segítsek. Nekem is nehéz volt eleinte
Piroska végigjátszotta a dallamot, és sírba tört. Az emlékek olyan erővel özönlöttek, hogy nem tudta visszatartani magát. Kata ijedten kiáltott:
Anyám, miért sírsz? A zene ennyit nyűgöz meg? Nem akarod, hogy többet zenéljek otthon?
Piroska fejét elfordította, még mindig a fuvolával a kezében, már kissé megkopottan.
Kata, tudod, hol lakik az öreg?
Anya, a tó mellett. Náluk van egy rakás doboz a bokrok mögött.
Gyerünk, kislány.
Megkapták őt azonnal. Kata kiáltott:
Dida!
És az öreg felugrott a bokrok közül.
Mi a baj, kicsi? Miért nem vagy otthon?
Miklós Pál, jó napot!
Megriadt, mintha egy csapás érte volna. Lassú mozdulattal fordult vissza, hosszan bámulta a lányát.
Piroska, ez nem lehet.
Szorosan átölelte.
Lehetséges. Elég a szúnyogokat etetni, menjünk haza.
Hová?
Haza, Miklós Pál, ha nem lenne te, semmi sem lenne nekem, így a házam mindig a tiéd lesz.
Útjukon hazafelé Miklós Pál könnyeket törölte, amelyik egykor áldozatai voltak a sorsnak. Ha nem lett volna Piroska, aki szorosan magához szorította, talán már eleve elesett volna.
De most a lelkében egy új erő lakozott nem menekül el a sötétségbe egyedül, senki sem hagyja el magát.
