– Zoltán, rossz irányba fordultál. Tovább kellett volna mennünk – kiáltotta Zsófia.
– Jól fordultam – válaszolta nyugodtan Zoltán, miközben tovább hajtott az erdő mélyébe a keskeny földúton.
– Itt kellene lennie egy kis tisztásnak. De nincs itt semmi – nézett körül Zsófia. – Gyere, menjünk vissza és tartsunk egy kicsit tovább. Zoltán, hallod? Állj meg!
A fiú tovább hajtott, nem állt meg. Zsófia látta, hogy már ő is belátta, hogy rossz úton járnak. Az út egyre keskenyebb lett, néhol füvek nőttek a kereksávban. Egy nyaralótelepre vezető út jól koptatott, széles kellett volna legyen. De ők csak egyre mélyebbre hatoltak az erdőben.
– Állj meg! – ismételte mérgesen Zsófia. – Hallod, amit mondok?
– Hova álljak meg? Itt visszafordulni sem lehet. Megpróbálok találni egy rést a fák között…
– Mert már az elején vissza kellett volna fordulnod. Sose figyelsz rám. Makacs vagy, mint egy öszvér. – Zsófia keresztbe tette a karját és dühösen meredt maga elé. *Sosem ismeri be, ha téved. Mi olyan nehéz ebben?* – morcoskodott magában.
A kocsi oldalát kapargatták a fák ágai, a motorháztetőre hullottak a sárguló levelek. Végül Zoltán megállította az autót. A kocsiban nyomasztó csend honolt.
– Nem állhattál volna meg rögtön? A te makacsságod miatt vagyunk itt, ki tudja hol. Jó, hogy nem egy mocsárban.
– Hányszor mondtam, ne beszélj a kezem alá – morogta Zoltán.
Zsófia összeszorította a száját. Zoltán beindította a motort és óvatosan hátramenekült. Lélegzetét visszafojtva figyelte a tükörben, nehogy a kocsi nekicsapódjon egy fának. Így tették meg a visszautat, lassan, óvatosan. Többször is majdnem elakadtak. Végül visszaértek az útra.
– Nem mehettél volna vissza rögtön? – mormogta Zsófia, de már csendesebben. A haragja elparolgott, amint kijöttek az erdőből.
– És neked mindig igazad kell, hogy legyen? Észre sem veszed, hogy folyton okítasz, irányítasz. Gondolod, ez tetszik nekem? – most már Zoltán hangjában is ott vibrált a mérgelődés.
– Mi bajod van, Zoltán? Ezért nem álltál meg? Mert csak ellen akartál szólni? És most jobb lett? De most te tévedtél. Na, mit ácsorogunk? Megyünk, vagy maradunk? Már eleget vesztegettünk a te makacsságod miatt. – A hangulata végképp romlott. A feszültségtől elkezdett fájni a feje.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban veszekedtek, mindenbe belekötöttek. Mi volt ez – egymáshoz szokás, vagy a szerelem hűlő jele? Leestek a rózsaszín szemüvegek, és egymást már púpozás nélkül látták. A veszekedések apróságok miatt kezdődtek. De ahogy mondják, az élet apróságokból épül fel. És nem lehet figyelmen kívül hagyni őket.
– Megint parancsolgatsz. Még csak észre sem veszed – vágott a szavába Zoltán.
– Nem parancsolgatok. Jó, akkor maradjunk itt. Már úgyse akarok sehova menni. – Zsófia kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, hátradőlt, becsukta a szemét, mintha jelezni akarná, hogy nem folytatja a civakodást.
Pedig milyen szépen kezdődött minden. Véletlenül találkoztak a strandon. A barátnője elment zuhanyozni. A nap égetett, Zsófia fehér, érzékeny bőre lángolt. Egyedül volt, csak egy sportos, lebarnult fiú ült mellette. Zsófia odalépett hozzá, nyújtva a napszemüvegét.
– Segítene? Bekenni a hátam napvédővel, különben leég az egész.
A fiú szélesen mosolygott és fogadta a krémet.
Zsófia hátat fordított neki. A férfi meleg tenyere végighúzott a hátán, szélesen elosztva a krémZsófia és Zoltán még sokáig nézték egymást mosolyogva, mert tudták, hogy az élet lehet nehéz, de mindig megtalálják az utat egymáshoz.
