Anikó még aludt, amikor a csendes szombat reggelen erős kopogás hallatszott az ajtón. Megriadva felült az ágyban. Ki jöhet ilyen korán? Nem várt vendéget.
Kinyitotta az ajtót, és megdermedt: az küszöbön álltak a kollégái – Eszter, Judit és Katalin. Eszter kezében egy termoszkályha, Juditéban egy doboz sütemény.
– Mit kerestek itt? – lepődött meg Anikó. – Ma hétvége van!
– Pont ezért vagyunk itt – mondta Eszter, mintha a saját otthonába lépne. – Hol a kislányod?
– Enikő alszik… Mi történt?
– Semmi. Csomagoljátok össze magatokat. Velünk jöttök a táborba. Nincs ellenvetés.
Anikó megbénult. Nem értette, mi történik. Hogyan? A táborba? Most rögtön?
– Mondtam az irodában, hogy nem tudok…
– És mi tudjuk, miért – mondta szelíden Judit. – Szégyelljük magunkat, hogy eddig nem vettük észre.
Anikó elsápadt.
– Miről beszéltek?
– Mindent tudunk, Anikó. Hogy egyedül neveled a gyereket a válás óta, hogy az exed nem fizet gyerektartást, hogy utolsó forintjaiddal készíted fel Enikőt az iskolába, miközben te is alig eszel, és mégsem panaszkodtál senkinek.
Anikó hallgatott. A torkában egy szorító érzés fogta el.
– Nem… akartam nyafogni. Azt hittem… megoldom…
– És meg is oldottad – kapott közbe Katalin. – De a túlélés nem ugyanaz, mint az élet. Barátok vagyunk, Anikó. A barátok nem hagyják, hogy a másik elsüllyedjen.
– Mindent elintéztünk – folytatta Eszter. – A tábori jegy a mi költségünkre. Az étkezés, az út, a pihenés is a miénk. Tőled csak te és Enikő kell.
Anikó lehorgasztotta a fejét. Kínos volt. Nehéz volt a segítséget elfogadni. De még nehezebb lett volna egyedül elmerülni.
– De… nincsenek ruháim sem…
– Megvannak a barátaid – mondta határozottan Eszter. – Judit hozott ruhákat a lányától. Minden jó állapotban van. Pont jó lesz Enikőnek az iskolához.
– Meg gyerekfelszerelést is gyűjtöttünk – szólalt meg Máté, aki egy táskával lépett be az előszobába. – Tollak, füzetek, gyerekalbumok. Minden, ami kell.
– Nem… tudom, mit mondjak…
– Ne is mondj semmit – ölelte át Katalin. – Csak hidd el: nem csak a nehézségeket érdemled. Pihenést, törődést és támogatást is.
Két óra múlva a vidám társaság már úton volt egy kisbusszal. Enikő Anikó ölében ült, és ölelgette az új iskolatáskáját. Anikó pedig az ablakon nézett ki, markában szorítva a tejes kávét, amit a termoszból kaptAnikó mosolyogva simogatta Enikő haját, és érezte, hogy végre újra könnyű a szíve, hiszen nem kell egyedül küzdenie.







