Réka állt az ablaknál és bámulta a kihalt udvart. A taposott hó ragyogott a petárdák csillámtól, a cserjék puszta ágaira karácsonyi diszek szakadt darabjai akadtak. A város mintha kihalt volna. Mindenki aludt a fárasztóan hosszú szilveszter éjszaka után. Réka ugyanazt az ürességet érezte magában.
Hogy csalódhatott ekkorát? Miért nem vette észre a hazugságot? Most már sok minden világos volt, de akkor… Nándor okosnak, szeretőnek tűnt, aki egy kicsit haragszik apjára. Csak tűnt annak. És ő hitt neki, hogy szereti.
Kattant a bejárati ajtó zára, és Réka megriadva hátrafordult. Felkészült a szidalmazó beszédre, de most kiesett a fejéből minden előre megfontolt szó. Halk léptek hallatszottak a háta mögött. Réka feszülten várt, lélegzetét visszafojtva. Meleg lehellet érintette a nyakát, libabőr futott végig a bőrén.
“Réka,” szólt Nándor, fejét a vállához hajtva.
Elhúzódott tőle. “Még mindig haragszol rám?” – kérdezte Nándor hízelgő hangon. – “Nem tudom, mi ütött belém. Úgy nézett rád. Belefulladtam a féltékenységbe.” Várt, hogy Réka válaszoljon, de a lány hallgatott.
“Te magad is hibás vagy. Mosolyogtál, odabújtál hozzá, nem vetted le róla a szemed. Nem bírtam elviselni.”
“Ne koholj rá. Csak táncoltunk,” válaszolta Réka ridegen.
“Bocsáss meg nekem. Féltékeny voltam. Ez természetes, ha szeretsz.” – Nándor megpróbálta a vállánál fogva maga felé fordítani Réka, de a lány vállat vont, lerázva a kezét.
“Réka, nevetséges, komolyan. Elnézést kértem,” mondta békülékenyen Nándor.
“Nekem nem nekem kell bocsánatot kérned.” – Réka végre ráRéka végül megértette, hogy a szeretet nem játék, és boldogan élt tovább Dániellel, míg a múlt árnyékai szépen lassan szétfoszlottak a kialini északi szélben.







