„Engedje el Dénest!” – csak annyival egyeztem bele…
– Hová mész? – kérdezte halkan Zsófi, miközben figyelte, ahogy a férje felkapja a tiszta inget.
– Csak találkozni a srácokkal. Sört iszunk egyet, beszélgetünk – válaszolta Dénes, még csak rá sem nézett.
– Velem mikor tervezed egyáltalán eltölteni az időt? – próbált mosolyogni Zsófi, de keserű volt a mosolya.
– Te meg állandóan dolgozol! Honnan tudhattam volna, hogy ma korábban szabadulsz?
Logikusnak tűnhetett a kérdés. De már túl sok volt belőlük – a logikus, kényelmes kifogásokból. És Zsófi elfáradt. Elfáradt abban, hogy mindent megért, megbocsát és fizet.
Régen azt hitte, megtalálta az igazit. Dénes figyelmes volt, szerény, kissé fiatalabb – de számított ez, ha a lelke mellette volt? Anyukája barátnői hozták össze őket, megvolt az esküvő, beköltöztek Zsófi tágas lakásába. Ő dolgozott… valahogy. De neki elég volt. Mindkettőjüknek.
Az első vészjel egy év múlva jött. A félrelépés. Aztán a második, a harmadik. A bocsánatkérés, a könnyek, az ígéretek. És utána… a vásárlások. Konzol, számítógép, új telefon… Most meg egy autó.
– Zsófikám, hát hiszen nagyon praktikus lesz! Eljövök érted a munkahelyre, a gyereket elviszem az óvodába… – álmodozott Dénes.
– Előbb lássak itthon, – vágott a szavába. De a megbocsátás szokása erősebb volt.
Aztán egyetlen telefon jött. Vasárnap reggel.
– Halló, engedje el Dénest! – szólt át a kagylón egy fiatal lány hangja.
– Tessék, ki az?
– Mi szeretjük egymást! Ön meg… ön csak akadályoz!
Zsófi hallgatott.
– Biztos, hogy az érzelmetek többet ér, mint a pénz? – kérdezte végül.
– Persze!
– Akkor nézzük.
– Hogy érti?
– Vigye el. Örökre.
Letette a kagylót, és nyugodtan bepakolta a táskába az ő holmijait.
Tíz perc múlva Dénes hazaért. Megállt az ajtóban, bámult a táskára.
– Mi… elutazunk?
– Te igen. Ahová akarsz.
– Hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Válunk.
– Egy hülye picsa miatt? Csak vicceltem, Zsófi! Még családot akartunk! Autót!
– Igen. Most már én veszek autót. Magamnak. És a jogosítványt is. Meg a gyereket is – nélküled, ha akarom. Köszönöm a motivációt.
Próbált vitatkozni. Győzködni. Manipulálni. De Zsófi nyugodt maradt.
Egy év múlva kiszállt az új, piros autójából a bevásárlóközpont parkolójában. Jogosítvány, magabiztos tekintet, könnyed mosoly. És egy új ruha, amit a mostani választottja – érett, megbízható, követelőzőség nélküli – szeretett rajtMeg sem fordult, amikor Dénest meglátta a tükörben, ahogy csüggedten bámulja a magával járó, most már végleg elveszített boldogság árnyékát.







