Két gyermekem van, mindkettőnek más-más édesapja. Az első gyermekem egy lány, Réka, aki most 16 éves. Réka apukája fizeti a tartásdíjat, és rendszeresen tartja vele a kapcsolatot. Bár az első férjem már új házasságban él és két másik gyereke is született azóta, mégsem feledkezik meg közös lányunkról.
Fiamnak azonban nem volt ilyen szerencséje. Két évvel ezelőtt a második férjem hirtelen megbetegedett, majd három nappal később, a kórházban meghalt. Azóta sem tudom felfogni, hogy nincs többé. Sokszor úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban benyithat az ajtón, rám mosolyog, és szép napot kíván. Ilyenkor egész nap csak sírok.
Ez idő alatt nagyon sokszor támaszkodtam az anyósomra, Teréz nénire, aki a férjem édesanyja volt. Neki is borzasztó nehéz volt hiszen a férjem volt az egyetlen gyermeke. Együtt próbáltuk túlélni azt a borzalmas időszakot. Gyakran beszéltünk telefonon, meglátogattuk egymást, és gyakran emlegettük a férjemet.
Volt idő, amikor még az is felmerült bennünk, hogy összeköltözünk, de Teréz néni végül elvetette az ötletet. Sok év telt el így, hét év is elrohant közben. Az anyósommal mindig bensőséges, mondhatni baráti viszonyban voltunk.
Emlékszem, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, Teréz néni szóba hozta az apasági vizsgálatot, bár máig sem tudom, miért. Később mondta, hogy egy tévéműsorban látott történeteket, ahol egy férfi évekig nevelt egy gyereket, majd megtudta, mégsem az övé. Azonnal megmondtam, hogy ez marhaság.
Ha egy férfi kételkedik abban, hogy az övé a gyermek, abból sosem lesz igazi apuka, csak úgynevezett vasárnapi apuka! mondtam neki.
Teréz néni azzal nyugtatott, biztos benne, hogy az ő fiától vagyok terhes, így végül hallgatott az apasági teszt ötletéről.
Idén nyáron azonban Teréz néni súlyosan megbetegedett, és az egészségi állapota rohamosan romlani kezdett. Ekkor döntöttem el, hogy költözzön közelebb hozzánk. Ingatlanirodát kerestem, lakást akartunk neki venni.
Azonban Teréz nénit közben kórházba vitték. Az ingatlanos miatt szükség volt a férje halotti anyakönyvi kivonatára, de ő nem tudta elintézni. Ezért felkerestem a lakását, és elkezdtem kutatni a papírok között.
Keresgélés közben kezemben akadt egy furcsa, sosem látott papír: egy apasági teszt eredménye. Kiderült, Teréz néni már akkor elintéztette a vizsgálatot, mikor a fiam csak kéthónapos volt, hogy biztos legyen a fia apaságában.
Felháborodtam. Rájöttem, hogy az anyósom sose bízott bennem teljesen! Nem hallgattam tovább, elmondtam neki mindent. Mostanában állandóan bocsánatot kér, és azt mondja, nagyon sajnálja a butaságát. De én ennyi év után is árulásnak érzem a dolgot, hiszen évekig nem tudtam róla.
Most úgy érzem, nem szívesen segítenék már neki. Ugyanakkor látom, hogy rajtam kívül tényleg nincs kire számítania.
Nem akarom, hogy a fiam elveszítse a nagymamáját, ezért továbbra is segítek Teréz néninek. Az a melegség, szeretet és bizalom azonban, ami köztünk volt, már sosem tér vissza. Mégis megtanultam, hogy az igaz bizalom törékeny kincs, és hiba lehet gondolkodás nélkül feltételezésekből ítélni másokat. Ám a megbocsátás sokszor többet ér, mint a múlt hibáin való rágódás nem más miatt, hanem önmagunkért is.
