A magyar változatban mindent a magyar kultúrának megfelelően alakítottam át. Íme a történet:
A kávézó tulajdonosa felvette takarítónak egy hajléktalan nőt a fiával. Mikor bekapcsolta a biztonsági kamerákat, látta, ahogy táncol…
A nap, mint egy óriási izzó korong, lassan leereszkedett a panelházak mögé, festve az eget vörös, arany és mézsárga árnyalatokba. A levegőt betöltötte az ősz illata – nedves lomb, kéményekből felszálló füst és a távoli utcai kávézók kávéjának enyhe aromája. Az emberek siettek haza, nevetgéltek, ölelkeztek, élték az életüket. Zoltán pedig egyedül állt, mint egy elfeledett korszak emlékműve, és nézett az üres telekre, mintha a saját fiatalságának sírját látná.
Kezét, melyeket az olasz márkás selyem-gyapjú kabátja zsebébe rejtette, hideg fogta el, annak ellenére, hogy vastag gyapjú kesztyűt viselt. Nem érezte a meleget, nem érezte az idő múlását, nem érezte a várost maga körül. Minden, ami maradt, az a szívében lüktető fájdalom és a múlt villanásai, mint egy régi filmtekercsről levetített jelenetek.
Előtte, a rozsdás drótkerítés mögött, ott terült el a hely, ahol valaha zene szólt, ahol párok forgolódtak a ritmusra, ahol az első érzelmek születtek, ahol ő is csókolózott először egy lánnyal a csillagok alatt. A táncparkett. Az ő táncparkettje. Valaha itt fiatalosság, szabadság és remény illata lengedezett. Most csak gaz, rozsda és csend volt, melyet a szél ritkás suhogása szelt át.
Ez a hely számára egyszerre volt szentély és átok. Itt volt boldog. Itt álmodott. Itt érezte először, hogy bármire képes. Most pedig, ahogy a kerítés mögött állt, úgy érezte, mintha a lelke is benőtte volna a gaz, mint ez a telek – csalódással, magányossággal.
Gondolatai maguktól visszatértek arra, ami alig egy órája történt. Eszter. Az ő csillaga. Az ő rémálma. Az ő hibája.
Az iroda loft stílusú volt – téglafalak, meleg fények, bőrkanapé, ritka whiskykkel teli bárpult. De a hangulat jéghideg volt. Eszter márványként és méregként állt a szoba közepén. Teste – tökéletes, évek kemény edzésének gyümölcse, tekintete – acélszürke és hideg. Úgy nézett rá, mintha ő semmi lenne. Egy szemét, amit ki kell dobni.
– Nincs jogod így beszélni velem – sziszegte, hangja éles volt, mint egy pengé. – Én vagyok a kávézód arca. Nélkülem te senki vagy.
Zoltán az ablaknál állt, háttal hozzá. Nem fordult meg. Nem akarta látni ezt a gőgös maszkot. Tudta az igazságot: igen, jól táncolt. Nagyon jól. De a tehetség lélek nélkül csak show. És ő már rég nem az embereknek táncolt. Magának táncolt. A hírnévért. A rajongókért, akiket a saját tulajdonának tekintett.
– Köztünk sosem volt semmi, Eszter – mondta nyugodt hangon, mint egy tó felszíne a vihar előtt. – És nem is lesz. Hálás vagyok neked. Az évekért, a forgalomért, hogy valóban a legjobb voltál. De te abbahagytad a tanulást. Elkezdtél követelni, nem ajánlani. Azt hiszed, a világ körülötted forog. Ennek vége.
Letett az asztalra egy borítékot. Vastagot. Nehézet. Benn egy évnyi fizetés értékű összeg volt. Talán még több. Ez nem bosszú volt. Ez egy búcsúgesztus volt. Tisztelet a tehetsége iránt. De nem a jelleme iránt.
Eszter még csak rá sem nézett a borítékra.
– Vedd vissza a szavaidat – mormolta. – Elmegyek. És a birodalmad összeomlik. Az emberek miattam jöttek. Egy hónap múlva ülni fogsz egy üres teremben, mint egy vén bolond, aki nem értette meg, ki tette sikeressé.
Zoltán végre megfordult. Szemében semmi harag, semmi bánat. Csak fáradtság. És teljes meggyőződés.
– Fel vagy véve – mondta. – Két hét – a törvény szerint. Az adminisztrátor kifizet. Sok szerencsét.
Kiment, hátra sem nézett. Az autó már várt a bejáratnál. Beszállt, bekapcsolta a zenét – halk, klasszikus darabot – és egyszerűen csak elhajtott. Cél nélkül. Terv nélkül. Csak az út. És a gondolatok, mint egy gránát szilánkjai, széttépték az eszét.
Egy óra múlva itt volt. Ennél a kerítésnél. A saját fiatalságánál. A saját fájdalmánál.
