Elment, hála az égnek
Hogyhogy az előfizető jelenleg nem elérhető? Öt perce még beszélt valakivel! gondolkodtam hangosan, miközben a fülemen tartottam a kagylót az előszobában.
A komódra pillantottam.
Az ékszerdobozom ott állt a helyén. De valami furcsa volt a fedele félig nyitva maradt.
Rómeó! kiáltottam be a lakásba. A fürdőben vagy?
Lassan közelebb léptem a komódhoz. Ahogy végighúztam rajta az ujjam, hátamon jeges borzongás futott végig a doboz teljesen üres volt. Minden eltűnt belőle.
Még a boltban kapott blokk, amit könyvjelzőnek használtam, az sem volt ott.
A pénz is eltűnt az ékszerekkel együtt. Igaz, azt én magam adtam oda neki…
Jaj, szent ég… suttogtam, lehuppanva a padlóra. Hogy történhetett ez? Tegnap még a tapétáról vitáztunk… Azt ígérted, hogy augusztusban a Balatonhoz megyünk…
Pedig minden annyira hétköznapi módon indult. Tavaly júniusban a kis Suzukimban beragadt a fékdugattyú.
A szerelő mondott valami horribilis összeget, én pedig mérgesen írtam egy bejegyzést a Magyar Autósegély nevű Facebook-csoportba.
Sziasztok, szerintetek magam meg tudom mozgatni a beragadt fékdugattyút? tettem fel a kérdést, egy koszos kerék fotójával.
Hamar érkeztek a kommentek. Valaki azt írta, hogy ne babráld, szervizbe kell vinni, mások új alkatrészt javasoltak.
Aztán jött egy üzenet egy bizonyos Rómeó85-től:
Kedves Hölgyem, ne hallgasson rájuk. Vegyen egy WD-40-et meg egy javítókészletet, az kb ezerötszáz forint. Vegye le a kereket, óvatosan nyomja ki a dugattyút a pedállal, de ne teljesen. Mossa át fékfolyadékkal, kenje be. Ha ép a henger, szuper lesz.
Értelmes, fölösleges hencegéstől mentes tanács volt.
Mi van, ha a henger tükrén már sérülések vannak? kérdeztem.
Akkor csak csere. De a fotó alapján karbantartottnak tűnik az autó, nem hinném, hogy nagy a baj. Ha elakadna, írjon privátban, segítek, amiben tudok.
Így indult minden.
Rómeó elképesztően értett a műszaki dolgokhoz.
Egy hét alatt eligazított olajcserében, gyújtógyertyák kiválasztásában, sőt, még a fagyállót illetően is tanácsot adott.
Azon kaptam magam, hogy alig várom az üzeneteit.
Rómeó, te megmentőm vagy, írtam július végén. Lehet, hogy találkozhatnánk? Meghívlak kávéra. Vagy valami keményebbre, a spórolt pénzből.
A válasz késett. Három óra múlva világított fel a telefonom.
Márta, nagyon örülnék. Tényleg. Csakhogy… most külföldön vagyok hosszú kiküldetésen.
Ó, tényleg? Merre? lepődtem meg.
Olyan messze, amennyire csak lehet. De nem akarok hazudni. Nagyon szimpatikus vagy, de nem dolgozni mentem. Büntetésem töltöm. Vác, ha ez mond valamit.
A telefonom a kanapéra hullott. Összeszorult a szívem.
Egy rab? Hát én, rendes nő, könyvelő egy budapesti cégnél, hetek óta egy bűnözővel levelezem?
Miért? pötyögtem reszkető ujjal.
Csalás. Hülyeséget csináltam, részben rámkenték, részben belementem a játékba. Már csak alig egy év van hátra. Ha törli a beszélgetést, megértem.
Nem válaszoltam. Blokkoltam, és három napig csak bolyongtam magam körül. A kollégák is aggódtak.
Közben csak azon töprengtem:
Hogy lehet ez? Miért ilyen okos, ügyes, kedves férfi ott van bent?
Egy hét múlva mélre érkezett egy értesítés: Rómeó megint írt. Nem töröltem a kontaktot, csak a chatet zártam be.
Márta, ne haragudj. Tudtam, hogy ez lesz. Te tiszta és jó vagy. Magadnál többet érdemelsz. Köszönöm, hogy beszélgettük. Ezek voltak a legjobb két hetem az elmúlt három évben. Sok boldogságot!
Ezt olvasva, a konyhában ülve, sírva fakadtam. Sajnálat öntött el irántam, iránta, meg az egész igazságtalan világ iránt.
Miért csak nekem jutnak a házasok vagy a mamahotelek? kérdeztem magamtól.
És megint nem válaszoltam neki…
***
Próbáltam ismerkedni, de semmi nem működött.
Az egyik udvarló fél este a bélyeggyűjteményéről mesélt, a másik koszos körmökkel jött, és felezni akarta a kávé árát.
Márciusban, a harmincötödik születésnapomon, ritkán éreztem magam ennyire magányosan.
Reggel érkezett egy üzenet.
Boldog születésnapot, Mártikám! Tudom, hogy nem lenne szabad zavarnom, de nem tudtam visszafogni magam. Megérdemled, hogy a tenyerükön hordozzanak. Képzeld, most morzsából és drótból készítettem valamit… ha adhatnám neked! Csak tudd, hogy van valaki a Vácott, aki ma csésze borzasztó teával koccint az egészségedre.
Köszönöm, Rómeó válaszoltam végül. Nagyon jól esik.
Válaszoltál! szinte ugrált örömében. Hogy vagy? Hogy van a Suzukid? Kibírta a telet?
Minden újra elkezdődött.
Most már mindennap beszéltünk. Rómeó hívott, amikor csak lehetett.
A hangja mély volt, kissé rekedtes, kifejezetten kellemes.
Mesélt a gyerekkoráról: a testvérével nőtt fel, aki most neveli az unokaöccseit. Rómeó meg arról álmodott, hogy újrakezdi.
Nem jövök vissza a régi városomba, Márta mondta, miközben vacsorát melegítettem. Ott a régi haverok, behúznának a mocsárba. Oda mennék, ahol ismeretlen vagyok. Dolgozni bármelyik szerelőműhelyben tudnék.
Hová mennél? kérdeztem feszülten.
Hozzád. Bérelhetnék egy szobát vagy kicsi garzont. Elég, ha tudom, hogy egy levegőt szívunk. Csak hadd kezdjem újra…
Májusra már totálisan beleszerettem.
Ismertem az ellenőrzések időpontjait, mikor van fürdő, mikor dolgozik a műhelyben.
Küldtem neki csomagokat: teát, csokit, meleg zoknit és mindenfélét, aminek örülhetett.
Rómeó, csak tarts ki nyugodtan! könyörögtem. Ne balhézz!
Miránk gondolva, csendesebb leszek a víznél. Áprilisban szabadulok.
Várlak itthon.
***
Áprilisban ott álltam a büntetés-végrehajtási intézet előtt. Új dzsekit, farmert, sportcipőt vittem neki.
A szívem úgy dobogott, majd kiugrott a helyéről.
Mikor kilépett alacsony, tömzsi, rövid, őszülő hajjal , egy kicsit lefagytam.
A képeken máshogy nézett ki.
De amikor rám mosolygott, és azt mondta:
Na, szervusz, házigazda akkor a nyakába ugrottam.
Istenem, tényleg itt vagy! suttogtam, a borostás arcába fúródva.
Hová mennék, szorított magához. Finom illatod van… virágos parfüm?
Hazamentünk.
Első héten minden tündérmesének tűnt. Rómeó rögtön munkához látott: megjavította a csöpögő csapot, rendbe rakta végre az örökké makrancoskodó zárat.
Este a konyhában üldögéltünk, iszogattuk a félszáraz bort, és nevetve mesélt történeteket régi életéből óvatosan, hogy kerülné a kényes részeket.
Figyelj, Rómeó mondtam tíz nap múlva. Mondtad, lakást akarsz bérelni. Felesleges. Nálam sok a hely, ketten még jó is lesz. Pénzt is megspórolsz, kell a szerszámokra, az új élethez.
Márta, ez fura… Én férfi vagyok, nekem kéne megteremtenem az otthont. Most is a nyakadon lógok…
Ugyan már! átfogtam a kezét az enyémmel. Nem vagyunk idegenek. Helyre fogsz rázódni, lesz munka, összekapod magad.
Tegnap hívott a bátyám, nézett félre. Az unokaöcsém nagyon beteg lett, drága műtét kéne. Hitelt kérne, de hát látod, zsebemben egy fillér sincs. Nagyon szégyellem.
Mennyi kellene? kérdeztem óvatosan.
Sok… körülbelül egymillió forint. De a család már összeszedett valamennyit.
Elgondolkodtam. Az a bizonyos egymillió ott pihent a dobozban: három éve kuporgattam, mindenen spórolva.
Felújítást terveztem, új csempe, zuhanypanel…
Nekem megvan ez a pénz, mondtam szinte suttogva.
Rómeó rám kapta a fejét.
Eszedbe ne jusson! Ez a tiéd! Én azt nem fogadom el.
Ez a családod. Majd visszaadod. Együtt erősebbek vagyunk.
Sokáig ellenkezett. Két napja volt morcos, még dohányzott is a balkonon, bár megígérte, hogy leteszi.
Végül én tettem rá az asztalra a pénzt.
Vidd. Add oda a bátyádnak, vagy utald el.
Inkább viszem. El is beszélek vele, hátha akad ott valami munka nekem. Két nap, és jövök vissza…
***
Már vagy egy órája ültem az előszobai padlón. A lábam elgémberedett, de nem éreztem semmit.
A tegnap estét idéztem vissza. Egy bugyuta vígjátékot néztünk, nevettünk, egymásba kapaszkodtunk akkor úgy éreztem, ez most végre a boldogság.
Holnapután korán kelek, mondta még elalvás előtt.
Aztán egy nappal előbb eltűnt. Aludtam, nem is hallottam, mikor elindult.
Csak álmomban tűnt fel, hogy nyílt az ajtó, de azt hittem, a szomszéd jött haza.
Két óra körül felhívtam a bátyját. A telefonszámot még régen adta biztos, ami biztos.
Halló? szólt bele egy érdes férfihang. Ki az?
Jó napot, Márta vagyok, Rómeó barátnője. Megérkezett önökhöz?
Csend volt. Majd hosszú sóhaj.
Asszonyom, milyen Rómeó? Az én bátyám neve nem az, és még fél éve van hátra a börtönből, leghamarabb októberben szabadul.
Elsötétedett előttem minden.
De hát… Áprilisban kijött. Én mentem érte Vácon.
Nézze, most már dühös volt a férfi. Az én bátyám Alex, ő Vác II-ben ül. Rómeó… ő egy volt zárkatársam, két hónapja szabadult. Tudja, mikor még én a bányán voltam, ellopta a mobilom, minden kontaktot kimentett. Maga is csak egy a levélbarátnők sorában. Ebben profi. Közgazdász, beszélni tud.
Lassan letettem a telefont a földre. Eszembe jutott, hogyan tanított gyertyát cserélni.
Csak meg ne húzd, mondta. Különben kicsavarod a menetet, és fújhatod.
Kicsavartam, suttogtam. Az egészet. Magamnak okoztam a bajt.
Rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit sem tudtam a szerelmemről. Még az iratait sem láttam soha, papírjai sem voltak. Lehet, nem is Rómeónak hívják?!
***
Természetesen bejelentést tettem a rendőrségen. Megmutattam a fotóját, megtudtam ezt-azt.
Tényleg Rómeó a neve ez volt az egyetlen igaz szó tőle.
Súlyos bűncselekményért ült, fél életét börtönben töltötte velem, hála a sorsnak, csak harmadszorra ismerkedett meg.
Keresztet vetettem, zárcsere, és úgy döntöttem, még olcsón megúsztam. Más nőknek sokkal rosszabb jutott…







