Ilona sietett az iskud elé, hogy elhozza unokáját az órák után. Mosoly ragyogott az arcán, a magassarkú cipője olyan hangosan kopogott a járólapon, mint régen, amikor a szíve még hitt a jóban és a hálában. A kedve a hegyek tetején volt: végre megvette a saját kis lakását – bár kicsi, de otthonos egyszobást egy új építésű házban. Világos, tiszta, új konyhával és kilátással a parkra – ez a lakás Ilona számára a szabadság és a győzelem szimbóluma volt.
Hosszú évekig tartott, míg ide eljutott: majdnem két évig élt szerényen, spórolt, eladta a régi falusi házat, amit még a férjével együtt épített – és kapta egy kis anyagi segítséget a lányától is, megfogadva, hogy mindent visszafizet. A lány és a veje fiatalok, nekik is kell a pénz, de Ilonának elég a nyugdíjának a fele is, főleg most, hogy saját tető van a feje felett.
Az iskola kapujában már várt rá nyolcéves unokája, Bori – az öröme, az élete értelme. A lányának késői gyermeke, majdnem negyvenévesen szülte. Ilona nem akart felköltözni a városba, de meghajolt a lánya kérése előtt, hogy segítsen a kicsivel. Naponta hazahozta a kislányt az iskolából, sétált vele, etette, és várt, amíg a szülők hazaérnek a munkából – majd visszament a saját lakásába. Formálisan a lányáé volt a lakás – csak hogy véletlenül se kerüljön csalók kezére, de mélyen Ilona mégis a sajátjaként tekintett rá.
A járdán kezén fogva haladtak, amikor Bori hirtelen megállt, és a nagymama szemébe nézett:
– Nagyi… anya azt mondta, hogy be kell vinned az idősek otthonába…
Minthogy villám csapott volna le. A talaj kiesett a lába alól. Ilona megállt, mintha gyökerezték volna.
– Mit mondtál, Borika? – kérdezte megfeszült hangon.
– Hát… olyan házba, ahol a nagymamák laknak. Anya azt mondta, ott nem fogsz unatkozni…
Ilona úgy érezte, mintha összeszorult volna benne minden. Erőltette a mosolyt, de az ajka remegett.
– Honnan tudod ezt?
– Hallottam, ahogy anya meg apa a konyhában beszélgettek. Anya azt mondta, hogy már mindent megbeszélt valami nénível. Csak nem visznek el azonnal, várnak, míg nagyobb leszek. De ne mondd el anyának, hogy én mondtam… kérlek…
– Jó, fényem… nem mondom el – Ilona alig nyitotta ki a lakás ajtaját. – Nem érzem jól magam, elmegyek egy kicsit pihenni… te pedig öltözz át, jó?
Bori kiszaladt a szobájába, Ilona pedig lezuhant a kanapéra, anélkül hogy vetkőzött volna. A falak úgy lebegtek a szeme előtt, a fülében pedig csak a kislány hangja csengett: idősek otthona… ott nem fogsz unatkozni… már mindent megbeszéltek…
Három hónappal később összepakolta a holmiját. Botrány nélkül, vádaskodás nélkül. Egyszerűen csak becsukta a lakás ajtaját – és soha többé nem tért vissza.
Most Ilona a faluban él – egy barátjától bérel egy kis házikót. Ott más a levegő, melegebbek az emberek. Spórol egy saját házra, ha szerény is. A barátai és távoli rokonai támogatják – szóval vagy tettel. Bár akadnak, akik elítélik:
– Nem volt eszed megbeszélni a lányoddal? Lehet, a gyerek csak kitalálta?
– A gyerek nem talál ilyet ki – válaszolta szilárdan Ilona. – Ismerem a lányomat. Egyetlen hívás, levél, szó sem érkezett tőle, mióta elköltöztem. Akkor ez igaz. És hadd lássa, hogy mindent tudok. Nem hívom. És nem is fogom. Én nem vagyok hibás…







