Életre Sebezve… Ebben a családban mindenki magának élt. Sándor apának a felesége mellett mindig akadt egy-egy szeretője is, gyakran nem is ugyanaz. Zsuzsa anya, sejtve a férje hűtlenségét, maga sem volt erkölcsi példakép: szívesen töltötte az idejét egy nős kollégával. Két fiuk magára volt hagyva, senki sem foglalkozott igazán a nevelésükkel, általában csak céltalanul lézengtek. Az anyjuk azt vallotta, hogy a gyerekekért teljes egészében az iskola felelős. A család vasárnaponként csak azért ült össze a konyhában, hogy gyorsan és csöndben megebédeljenek, majd mindenki menjen a saját dolgára. Így éltek volna tovább ebben a szétzilált, bűnös, de valahol édes kis világukban, ha nem történik egy visszafordíthatatlan tragédia. Amikor a kisebbik fiú, Dénes tizenkét éves volt, Sándor először vitte magával a garázsba segédkezni. Amíg Dénes ismerkedett a szerszámokkal, Sándor átugrott néhány autórajongó barátjához, akik a közelben szereltek. Egyszer csak fekete füst gomolygott ki Sándor garázsából, majd lángcsóvák csaptak fel. Senkinek fogalma sem volt, mi történt (később kiderült, hogy Dénes véletlenül leejtett egy bekapcsolt forrasztólámpát egy benzines kannára). Az emberek ledermedtek, tétováztak, a tűz tombolt. Ráöntöttek egy vödör vizet Sándorra, ő pedig berohant a lángok közé. Pár másodperc múlva kihozta élettelen fiát a tűzből: Dénes súlyosan megégett, csak az arca maradt sértetlen – valószínűleg a kezével védte. Ruhája teljesen leégett. Valaki már hívta a tűzoltókat és a mentőt. Dénest kórházba vitték – életben maradt! Azonnal műtőbe került. Hosszú, kétségbeesett várakozás után a szülei elé lépett az orvos: – Mindent megteszünk, amit emberileg és lehetőség szerint meg lehet tenni. Jelenleg a fia kómában van. Egy a millióhoz az esélye, hogy túléli. Az orvostudomány tehetetlen. De ha Dénesben van kellő élni akarás, megtörténhet a csoda. Kitartsanak. Sándor és Zsuzsa gondolkodás nélkül rohantak a legközelebbi templomba. Az eső szakadt. Az őrjöngő szülők semmit sem érzékeltek a külvilágból – csak egyet tudtak, meg kell menteniük a fiukat! Bőrig ázva, zokogva léptek be életükben először a templomba. Nyugodt csend volt. Meglátták a papot, félénken közelítették meg. – Tisztelendő atya, a fiunk haldoklik! Mit tegyünk? – sírta el magát Zsuzsa. – Gyermekeim, engem György atyának hívnak. Na, mikor baj van, jöttök Istenhez… Ugye? Nagy vétketek van? – nézett szigorúan a pap. – Nem hiszem, talán nem… Nem öltünk meg senkit – hebegte Sándor, de György atya átható tekintete elől lehajtotta a szemét. – De a szereteteteket miért öltétek meg? Halva fekszik, eltaposva köztetek! Ha szeretet van a férj és feleség között, semmi nem férhet közéjük. Kettőtök közé akár egy egész farönköt is le lehetne tenni – meg sem érezné egyikőtök sem! Ej, emberek… Imádkozzatok, gyermekeim, a fiatokért Szent Miklóshoz! Tiszta szívvel könyörögjetek! De ne feledjétek: minden Isten akaratán múlik! Ne zúgolódjatok! Néha az Úr így figyelmezteti az embert. Másként sosem értenétek… A lelketeket elveszítitek, fel sem tűnik. Térjetek meg! Szeretettel minden megmenthető! Ott álltak tehát Sándor és Zsuzsa, csuromvizesen a könnyektől és esőtől, hallgatták némán a keserű igazságot. Szívszorító volt rájuk nézni. György atya Szent Miklós ikonjához vezette őket. Sándor és Zsuzsa térdre estek a kép előtt, rettenetesen imádkoztak, sírtak, fogadalmakat tettek… Minden testi és lelki kapcsolatnak véget vetettek. Mindent elölről átgondoltak. Másnap reggel telefonált az orvos: Dénes kijött a kómából. Szülők ültek a fia ágya mellett. Dénes kinyitotta a szemét, próbált mosolyogni a szüleire. De a mosoly fájdalmasra sikerült: a kisfiú arcán felnőtt szenvedés ült. – Anya, apa, kérlek titeket, ne váljatok el! – suttogta halkan. – Kisfiam, miért mondod ezt? Együtt vagyunk – suttogta Zsuzsa, gyengéden megérintve a fia forró, elernyedt kezét. Dénes összerezzent, anyja gyorsan elhúzta a kezét. – Ezt láttam, anya! És még valamit: a gyerekeim nektek adják majd a nevüket. Sándor és Zsuzsa összenéztek – azt hitték, a fiú félrebeszél. Miféle gyerekek? Még saját magát sem tudja megmozdítani! Csak túlélje valahogy! Mégis, Dénes ettől kezdve feltűnően javult. Minden pénzüket és energiájukat a fia gyógyulására fordították. Sándor és Zsuzsa eladták a nyaralójukat. Kár, hogy a garázs és a kocsi is a tűz martalékává lett – azokat is eladhatták volna, hogy Dénest segítsék. De a lényeg – a fiú túlélte! Minden nagyszülő segített, ahogy tudott. A család összefogott a bajban. Még a leghosszabb nap is véget ér egyszer. Eltelt egy év. Dénes rehabilitációs központba került. Már tudott járni, önállóan ellátta magát. Ott ismerkedett meg a vele egyidős Máriával. Mária is tűzeset áldozata volt – az arcán komoly égési sérülések maradtak. Több műtét után Mária szégyellte magát és a hegeit, tükörbe sem nézett. Félt tőle. Dénes szívébe melegséget érzett iránta. A lány különös, bölcs – de törékeny fényt sugárzott. Dénes meg akarta védeni. Minden szabadidejüket együtt töltötték, rengeteget beszélgettek. Ugyanúgy átélték a kínzó fájdalmakat, reménytelenséget, maréknyi keserű pirulát, megtanultak nem félni a tűtől, a fehér köpenytől… Voltak kedvenc témáik, mindig volt miről beszélniük. Az idő telt… Dénes és Mária szerény esküvőt tartottak. Szépséges gyerekeik születtek: kislányuk, Sárika, s három évvel később kisfiuk, Jenő. Amikor végre békesség költözött a család életébe, Sándor és Zsuzsa úgy döntöttek: szétválnak. A szörnyű események kifárasztották őket; képtelenek voltak tovább együtt élni. Mindketten megváltást és nyugalmat kerestek a másiktól. Zsuzsa nővéréhez költözött a kertvárosba. Indulás előtt még beugrott a templomba, hogy György atyától áldást kérjen. Az utóbbi években többször is visszajárt hozzá, hálával köszönte meg fia életét. Ám György atya mindig kijavította: – Istennek köszönj, Zsuzsanna! A pap nem örült Zsuzsa költözésének. – Ha nem bírod, menj! Néha a magány is hasznos. De térj vissza! A férj és feleség egy test! Sándor egyedül maradt az üres lakásban. A fiúk családostul máshol éltek. A volt házastársak még az unokákat is felváltva látogatták, hogy véletlenül se találkozzanak egymással. Egy szó, mint száz: most már mindenki kényelmesen elhelyezkedett…

ÉLŐ SEBBEL…

Ebben a családban mindenki a maga útját járja.
A fővárosi, pesti apa, Tamás, a feleség mellett mindig tartott egy-két szeretőt is. Az anya, Valéria, valamit sejtve férje hűtlenségeiről, maga sem élt erkölcsösebben: szívesebben töltötte estéit egy házas munkatárs oldalán családon kívül. A két fiú Márk és a nála három évvel fiatalabb Lóránt szinte teljesen magukra voltak hagyva.
Nevelésükkel senki nem törődött igazán, így rendszerint céltalanul csellengtek a belvárosi utcákon. Az anya állította, hogy az iskola teljes mértékben felelős a gyerekekért.
A család csupán vasárnap gyűlt össze egy gyors, szótlan ebéd erejéig a konyhában, majd mindenki sietett vissza a saját dolgaihoz, mint akik menekülnek valami elől.
Így telt volna minden a maga felborult, bűnös, de édes kis világában, ha nem következik be egyszer a visszafordíthatatlan.
…Az történt, hogy amikor a fiatalabb fiú, Lóránt betöltötte a tizenkettedik évét, az apja, Tamás először vitte magával a zuglói garázsba, hogy segítsen neki. Amíg Lóránt a szerszámokat nézegette, Tamás átszaladt az udvar túlsó végébe egy szóért az autószerető barátaival, akik ott szereltek egy Ladát.
Hirtelen sűrű, fekete füst tört elő Tamás garázsából, majd felcsaptak a lángok. Először senki sem értette, mi történt (később kiderült: Lóránt véletlenül leejtette a bekapcsolt pákát egy benzines kannára). Az emberek mozdulatlanná dermedtek a rémülettől. Lángolt minden. Egy vödör vizet öntöttek Tamásra, ő pedig berohant az izzó garázsba. Mindenki várakozva figyelt. Néhány másodperccel később Tamás kihozza a karjaiban élettelen fiát. Lóránt teljes testén súlyos égési sérülések voltak, csak az arca maradt ép, valószínűleg a kezeivel védte. A ruhája mind elégett.
Valaki már hívta a tűzoltókat és a mentőt. Lórántot kórházba szállították. Még élt!
A műtőbe vitték azonnal. Hosszú, gyötrő várakozás után a sebész szűkszavúan közölte:
Mindent megteszünk, amit csak lehet. Most Lóránt kómában van. Egy a millióhoz az esélye, hogy túléli. Az orvostudomány tehetetlen. Csak az ő ereje, az élni akarása segíthet rajta. Talán megtörténik a csoda. Kérem, legyenek erősek.
Tamás és Valéria gondolkodás nélkül rohantak a közelben lévő Fő utcai templomba. Iszonyatos zápor tört rájuk, ők viszont csak egyvalamire figyeltek: megmenteni a fiukat!
Csuromvizesen, sosem tapasztalt félelemmel és tehetetlenséggel először léptek be a félhomályba burkolózó, csendes templomba. A padsorok között csak néhány néni ült imádságba mélyedve.
Amint meglátták a plébánost, bátortalanul odamentek hozzá.
Tisztelendő atya, a fiunk haldoklik! Mit tegyünk? zokogta Valéria.
Engem György atyának hívnak, gyermekeim válaszolta a pap, majd elgondolkodva folytatta. Csak akkor jön az ember Istenhez, ha bajban van, igaz? Sok a bűn a lelkükön?
Ó, azt azért nem mondanám. Nem öltünk embert! felelte Tamás lesütött szemmel, elviselve György atya éles tekintetét.
De a szerelmet miért ölték meg? Az ott hever önök között, élettelenül. Ha egymást igazán szerető férj és feleség között fűszálat sem lehetne áthúzni, maguk között tölgyfát is letehetnénk keresztbe, és nem zavarna senkit! Hát, emberek…
Imádkozzanak hát, Szent Miklóshoz forduljanak Lóránt egészségéért! Erősen, teljes szívükből imádkozzanak! De tudják, minden Isten akaratából történik! Ne zúgolódjanak! Néha csak így tud az ember a lélek mélyéig eljutni. Másként fel sem tűnik, ahogyan tönkremegy a lelke. Próbálják meg kijavítani a hibákat! Mindent a szeretet ment meg!
Tamás és Valéria ott álltak az esőtől és könnyektől eláztatva, meggörnyedve György atya előtt, úgy hallgatták róla az igazságot, mint két csúf kiskacsa. Szinte szánni lehetett őket.
A plébános a Szent Miklóst ábrázoló ikonhoz vezette őket.
A szülők letérdeltek az ikonához. Kétségbeesetten imádkoztak, sírtak, fogadkoztak…
Az összes félrelépést lezárták, elfelejtették, egyenként végiggondolták az életüket…
Másnap reggel csöngött a telefon, a főorvos volt az: Lóránt magához tért.
Reggel már Tamás és Valéria is ott ültek fia ágyánál.
Lóránt résnyire nyitotta a szemét, és halványan mosolyogni próbált, amikor meglátta őket. De mosolyt inkább tűrés, mint öröm jelzett az arcán.
Anya, apa, kérlek, ne váljatok el! suttogta elgyötörten.
Kisfiam, miért mondod ezt? Együtt vagyunk! felelte Valéria, megsimítva Lóránt égő, gyenge kezét, mire a fiú felszisszent. Valéria azonnal visszahúzta a kezét.
Ezt láttam, anya! És még valamit: a gyerekeim a ti neveteket fogják majd viselni! mondta halkan Lóránt.
A szülők összenéztek: úgy gondolták, fiuk csak félrebeszél, hisz csak épphogy túlélte ezt az egészet. Milyen gyerekekről beszél most?
…Azóta Lóránt napról napra javult. Mindenük a fiuk gyógyulására ment. Még a balatoni nyaralót is eladták. Kár, hogy a garázs és a régi Ladájuk is leégett azon a szerencsétlen napon onnan is kijött volna egy kis pénz a gyógyulására, de a legfontosabb mégis az volt: életben maradt. A nagyszülők mind segítettek, amivel tudtak.
A család, amely addig széthúzott, most összefogott a közös bajban.
…Még a leghosszabb napnak is vége szakad egyszer.
Eltelt egy év.
Lóránt a budai rehabilitációs intézetbe került.
Ott már önállóan tudott járni, el tudta magát látni.
Az intézetben összeismerkedett egy lánnyal, akit csak magyarosan lehet nevezni: Flórával. Ő is annyi idős volt, mint Lóránt, és ő is tűzben sérült de Flóra arcán hagytak nyomot az égési sebek.
Flóra a több műtét után szégyellte magát, a hegeit, sosem nézett tükörbe, rettegett tőle.
Lóránt hamar megkedvelte Flórát. Volt benne valami tiszta fény, egyfajta gyermeki bölcsesség és védtelenség, amitől az ember ösztönösen óvni szeretné.
A kezelések szüneteiben mindig együtt volt a két fiatal. Nagyon egy hullámhosszon voltak: mindketten megtapasztalták az elviselhetetlen fájdalmat, az idegőrlő reménytelenséget, hegyekben nyelték a keserű orvosságokat, megtanultak nem félni a tűtől és a fehér köpenytől… Legendásan sokat tudtak beszélgetni mindenféléről.
Miközben telt-múlt az idő
…Lóránt és Flóra szerény lagzit ültek.
Két szép gyermekük született: a lányukat csak Dorkának, fiukat pedig később Mártonnak nevezték el.
És mikor a család végre egy mély levegőt vehetett, Tamás és Valéria úgy döntöttek, külön utakon folytatják. Olyan mély sebeket okozott mindannyiuknak Lóránt tragédiája, hogy már nem találták meg a közös hangot. Totálisan kimerültek, egymással sem tudtak már mit kezdeni.
Valéria leköltözött nővéréhez egy pilisi kisvárosba. Indulása előtt még egyszer elment a templomba, hogy elbúcsúzzon György atyától, akivel az utóbbi években többször is beszélgetett, mindig hálásan köszönve fia megmenekülését. György atya minden alkalommal kijavította:
Istent köszönd, Valéria!
A plébános nem örült Valéria távozásának:
Ha tényleg nem bírod tovább, menj csak, pihenj lelkileg is! Időnként jó az egyedüllét. De ne feledd: a férj és feleség egyek! intette atyai szeretettel.
Tamás egyedül maradt az üres pesti lakásban. A fiaiknak már saját családja, élete lett.
Az egykori házaspár még az unokákat is külön időpontokban látogatta, igyekezve elkerülni egymást.
Most már végre mindenkinek megvolt a maga nyugalma…

Rate article
News 24 Justall
Életre Sebezve… Ebben a családban mindenki magának élt. Sándor apának a felesége mellett mindig akadt egy-egy szeretője is, gyakran nem is ugyanaz. Zsuzsa anya, sejtve a férje hűtlenségét, maga sem volt erkölcsi példakép: szívesen töltötte az idejét egy nős kollégával. Két fiuk magára volt hagyva, senki sem foglalkozott igazán a nevelésükkel, általában csak céltalanul lézengtek. Az anyjuk azt vallotta, hogy a gyerekekért teljes egészében az iskola felelős. A család vasárnaponként csak azért ült össze a konyhában, hogy gyorsan és csöndben megebédeljenek, majd mindenki menjen a saját dolgára. Így éltek volna tovább ebben a szétzilált, bűnös, de valahol édes kis világukban, ha nem történik egy visszafordíthatatlan tragédia. Amikor a kisebbik fiú, Dénes tizenkét éves volt, Sándor először vitte magával a garázsba segédkezni. Amíg Dénes ismerkedett a szerszámokkal, Sándor átugrott néhány autórajongó barátjához, akik a közelben szereltek. Egyszer csak fekete füst gomolygott ki Sándor garázsából, majd lángcsóvák csaptak fel. Senkinek fogalma sem volt, mi történt (később kiderült, hogy Dénes véletlenül leejtett egy bekapcsolt forrasztólámpát egy benzines kannára). Az emberek ledermedtek, tétováztak, a tűz tombolt. Ráöntöttek egy vödör vizet Sándorra, ő pedig berohant a lángok közé. Pár másodperc múlva kihozta élettelen fiát a tűzből: Dénes súlyosan megégett, csak az arca maradt sértetlen – valószínűleg a kezével védte. Ruhája teljesen leégett. Valaki már hívta a tűzoltókat és a mentőt. Dénest kórházba vitték – életben maradt! Azonnal műtőbe került. Hosszú, kétségbeesett várakozás után a szülei elé lépett az orvos: – Mindent megteszünk, amit emberileg és lehetőség szerint meg lehet tenni. Jelenleg a fia kómában van. Egy a millióhoz az esélye, hogy túléli. Az orvostudomány tehetetlen. De ha Dénesben van kellő élni akarás, megtörténhet a csoda. Kitartsanak. Sándor és Zsuzsa gondolkodás nélkül rohantak a legközelebbi templomba. Az eső szakadt. Az őrjöngő szülők semmit sem érzékeltek a külvilágból – csak egyet tudtak, meg kell menteniük a fiukat! Bőrig ázva, zokogva léptek be életükben először a templomba. Nyugodt csend volt. Meglátták a papot, félénken közelítették meg. – Tisztelendő atya, a fiunk haldoklik! Mit tegyünk? – sírta el magát Zsuzsa. – Gyermekeim, engem György atyának hívnak. Na, mikor baj van, jöttök Istenhez… Ugye? Nagy vétketek van? – nézett szigorúan a pap. – Nem hiszem, talán nem… Nem öltünk meg senkit – hebegte Sándor, de György atya átható tekintete elől lehajtotta a szemét. – De a szereteteteket miért öltétek meg? Halva fekszik, eltaposva köztetek! Ha szeretet van a férj és feleség között, semmi nem férhet közéjük. Kettőtök közé akár egy egész farönköt is le lehetne tenni – meg sem érezné egyikőtök sem! Ej, emberek… Imádkozzatok, gyermekeim, a fiatokért Szent Miklóshoz! Tiszta szívvel könyörögjetek! De ne feledjétek: minden Isten akaratán múlik! Ne zúgolódjatok! Néha az Úr így figyelmezteti az embert. Másként sosem értenétek… A lelketeket elveszítitek, fel sem tűnik. Térjetek meg! Szeretettel minden megmenthető! Ott álltak tehát Sándor és Zsuzsa, csuromvizesen a könnyektől és esőtől, hallgatták némán a keserű igazságot. Szívszorító volt rájuk nézni. György atya Szent Miklós ikonjához vezette őket. Sándor és Zsuzsa térdre estek a kép előtt, rettenetesen imádkoztak, sírtak, fogadalmakat tettek… Minden testi és lelki kapcsolatnak véget vetettek. Mindent elölről átgondoltak. Másnap reggel telefonált az orvos: Dénes kijött a kómából. Szülők ültek a fia ágya mellett. Dénes kinyitotta a szemét, próbált mosolyogni a szüleire. De a mosoly fájdalmasra sikerült: a kisfiú arcán felnőtt szenvedés ült. – Anya, apa, kérlek titeket, ne váljatok el! – suttogta halkan. – Kisfiam, miért mondod ezt? Együtt vagyunk – suttogta Zsuzsa, gyengéden megérintve a fia forró, elernyedt kezét. Dénes összerezzent, anyja gyorsan elhúzta a kezét. – Ezt láttam, anya! És még valamit: a gyerekeim nektek adják majd a nevüket. Sándor és Zsuzsa összenéztek – azt hitték, a fiú félrebeszél. Miféle gyerekek? Még saját magát sem tudja megmozdítani! Csak túlélje valahogy! Mégis, Dénes ettől kezdve feltűnően javult. Minden pénzüket és energiájukat a fia gyógyulására fordították. Sándor és Zsuzsa eladták a nyaralójukat. Kár, hogy a garázs és a kocsi is a tűz martalékává lett – azokat is eladhatták volna, hogy Dénest segítsék. De a lényeg – a fiú túlélte! Minden nagyszülő segített, ahogy tudott. A család összefogott a bajban. Még a leghosszabb nap is véget ér egyszer. Eltelt egy év. Dénes rehabilitációs központba került. Már tudott járni, önállóan ellátta magát. Ott ismerkedett meg a vele egyidős Máriával. Mária is tűzeset áldozata volt – az arcán komoly égési sérülések maradtak. Több műtét után Mária szégyellte magát és a hegeit, tükörbe sem nézett. Félt tőle. Dénes szívébe melegséget érzett iránta. A lány különös, bölcs – de törékeny fényt sugárzott. Dénes meg akarta védeni. Minden szabadidejüket együtt töltötték, rengeteget beszélgettek. Ugyanúgy átélték a kínzó fájdalmakat, reménytelenséget, maréknyi keserű pirulát, megtanultak nem félni a tűtől, a fehér köpenytől… Voltak kedvenc témáik, mindig volt miről beszélniük. Az idő telt… Dénes és Mária szerény esküvőt tartottak. Szépséges gyerekeik születtek: kislányuk, Sárika, s három évvel később kisfiuk, Jenő. Amikor végre békesség költözött a család életébe, Sándor és Zsuzsa úgy döntöttek: szétválnak. A szörnyű események kifárasztották őket; képtelenek voltak tovább együtt élni. Mindketten megváltást és nyugalmat kerestek a másiktól. Zsuzsa nővéréhez költözött a kertvárosba. Indulás előtt még beugrott a templomba, hogy György atyától áldást kérjen. Az utóbbi években többször is visszajárt hozzá, hálával köszönte meg fia életét. Ám György atya mindig kijavította: – Istennek köszönj, Zsuzsanna! A pap nem örült Zsuzsa költözésének. – Ha nem bírod, menj! Néha a magány is hasznos. De térj vissza! A férj és feleség egy test! Sándor egyedül maradt az üres lakásban. A fiúk családostul máshol éltek. A volt házastársak még az unokákat is felváltva látogatták, hogy véletlenül se találkozzanak egymással. Egy szó, mint száz: most már mindenki kényelmesen elhelyezkedett…