„Eladtuk Önöknek a házat, de jogunk van még egy hétig maradni” – mondták az előző tulajdonosok. 197…

Eladtuk maguknak a házat, jogunk van még egy hétig maradni mondta az előző tulajdonos a tágas, kopott verandán, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna.

1975-öt írtunk, amikor vidékről Budapestre költöztünk. A család a város szélén vett egy kis házat, ahol sosem fogyott el a surranó meglepetés. Furcsa, ködös volt minden, mintha mindezt csak álmodnám az ablakokban ismétlődő pesti alkony, a külváros szaga, a sárga villamos sikítása odabent a fejemben.

A faluban az emberek mindig összefogtak, legalábbis a szüleim mindig segítettek másokon, mert a szívük úgy diktálta. Ezért nem is ellenkeztek, mikor az előző tulajék a Szekeres család megkérték őket, hadd maradjanak még pár hetet, míg elrendezik a papírokat ilyen álombeli, lassú tempóban.

De velük jött egy valódi magyar lidérc: egy hatalmas fekete kuvasz, akit rövidesen mindenhol, minden időben érezni lehetett. Nem akartunk semmit a kutyától, hiszen ránk sem hederített. Még most is pontosan fel tudom idézni ezt a szörnyeteget. Néha azt hiszem, sosem volt igazi mindig groteszkül nagyobb volt árnyékánál.

Múlt egy hét, kettő, három… Az előző tulajdonosok még mindig ott aludtak a mi házunkban, s délutánig húzták a lóbőrt. Senki sem ment sehova, s úgy tűnt, eszük ágában sincs kiköltözni. Leginkább a koros Szekeresné, Iringó néni viselkedett úgy, mintha semmi sem történt volna, mintha még mindig minden az övé volna. Ez a dermedt magabiztosság átszivárgott még az álom falain is.

Szüleim többször emlékeztették őket a megbeszélésre, de a kiköltözés minduntalan tolódott, húzódott, tovakúszott.

A hatalmas kuvasz szabadon rohangált a kertben és se a kertkapu, se egy hangos szó nem tartotta vissza. Nemcsak a kertünket használta vécének mi, gyerekek féltünk akár egy percre is kilépni a házból. A kutya ugrált, vadul csattogott mindenre. Apám és anyám többször is kérték a Szekereséket, hogy tartsák bent azt a dögöt. De minden reggel, ahogy apám munkába ment, bátyám és húgom iskolába indult, a kuvasz azonnal megjelent kint, ő lett a rémálom őre.

És ekkor történt a bizarr irányváltás ebben az alaktalan álomban: a kuvasz segített apámnak megszabadulni a betolakodóktól.

Egy napon a húgom, aki kizárólag magyar lányok között létezhet: Borbála, hazatért az iskolából, s ahogy belépett a kertkapun, megfeledkezett az eb seregéről. A fekete bestia ledöntötte őt a sárba, csoda, hogy nem történt nagyobb baj. Csak a kabát szakadt el, az álom gombja pattant le. A kutyát láncra verték, de Borbála volt a hibás, a Szekeresék szerint, amiért túl korán jött haza. Milyen furcsa logika!

Este, amikor apám Miklós végre hazatért, még a kabátját sem vetette le; szó nélkül megragadta Iringó nénit, a kalapjával együtt kivonszolta az utcára. Utána rohant a lánya és a veje, kiabáltak, de csak még álomszerűbb lett minden: a házunkból minden holmi a régi bőröndök, a virágmintás párnák, a mosott lepedők a kerítésen át repült, csattant a sárban, szakadt a pocsolyában.

Próbálták még a kutyát is Miklósra uszítani, de a kuvasz csak lesunyta a fejét, s úgy tekeredett össze a sufni sarkában, mintha soha többé nem akarna gazdára hallgatni.

Egy óra múlva az összes Szekeres-holmija kinn volt a sáros járdán, a kapu bezárult, s a kuvasz, mint hűséges, de kiüresedett álomlény, ott ült a gazdáival együtt, a kerítésen túl, mintha sosem léteztek volna.

Rate article
News 24 Justall
„Eladtuk Önöknek a házat, de jogunk van még egy hétig maradni” – mondták az előző tulajdonosok. 197…