Már hetek óta figyelte a magányos Bogi az új szomszédnőt, aki beköltözött velük szemben a földszinti lakásba. A lányt Annának hívták, harminc körüli volt, kislányával, Mirkóval, aki alig négy éves volt. A nő elvált a férjétől, és most egyedül élt, a kislányt pedig a ház melletti óvodába vitte.
Bogi hamar megismerkedett Annával, és alig kezdtek el köszönni és mosolyogni egymásnak, mikor egy hét múlva már vasárnap délután ő ült Mirkóval, akit magához fogadott.
“Ő nagyon nyugodt, csak játszik a babáival a padlón, te meg csinálhatod a dolgodat” – magyarázta Anna Boginak. “Köszönöm, hogy kisegítesz, ma találkozóm van, de este biztosan visszajövök. Köszönöm azért, hogy megértesz!”
Bogi vállat vont, és csak mikor Anna sietve elhagyta a házat, jött rá, hogy a fiatal választott nő egy randira ment.
“Na, ezt nekem…” – súgta magának Bogi, melegen nézve a kislányra, aki éppen a sarokban játszott, pontosan úgy, ahogy anyja mondta.
Boginak nem alakult jól a szerelmi élete. Huszonnyolc éves volt, pont abban a korban, mikor már gyereket szülhetett volna a szerelmétől, de se férje, se gyereke nem volt.
“Azért, mert nem vagy elég modern” – magyarázták a barátnői. “Mindig a kötögetésednél ülsz, holott mozognod kéne, táncolni járni, barátkozni. Így az egész ifjúságod elúszhat, míg várod hercegnődisziben a fehér lovagot…”
Bogi egyetértett velük, de nem tett semmit. Félénk volt a kis pufisága miatt, és nem tartotta magát szépségnek, átlagos külsejével.
Most, hogy esténként gyakran volt nála Mircike, akivel összebarátkozott, Bogi még kevésbé értette, hogyan hagyhatja itt a kislányt anyja egy idegen férfi miatt…
Bogi számára a család, főleg a gyerekek, valami mennyei ajándék volt, és Mirciért minden szívével oda volt, könyveket olvasott neki, játszott vele, gyurmázott.
“Jaj, Bogi, nem tudom, hogyan fizessem vissza neked” – súgta Anna, amikor késő este hazavitte az álmos kislányt. “Te vagy az én üstökös csillagom.”
“És a gyerek apja?” – kérdezte egyszer Bogi. “Látogatja ő Mircit? Gyakran emlegeti, látszik, hiányzik neki.”
“Látogatna, de most üzleti úton van. Jaj, ezek az utazások! Most egy hónap, most másfél… Ezért is váltunk el… Hamarosan hazajön, akkor majd könnyebb lesz neked, elviszi sétálni. Nagyon szereti, és eláraszt játékokkal, ami teljesen felesleges. Inkább adhatna több pénzt…” – vágott egy kurtát Anna.
És valóban, hamarosan megjelent a kislány apja. Magas, szőke férfi megfogta Mircit a lépcsőházban, és sokáig nem engedte el. Bogi véletlen látta a konyhaablakból, és könnybe lábadt a szeme: annyira őszintén örültek egymásnak a gyerek és az apa.
Pár nap múlva Bogi megismerkedett Zsolttal, Mircike apjával. Épp nála volt a kislány. Már megszokott volt, hogy Mirci átrohant a “Bogi nénihez” játszani, mesét nézni, míg anyukája elment a boltba. Aznap is itt találta az apja.
“Nagyon köszönöm” – mondta hálásan. “Hogy figyelsz a lányomra… És Mirci nagyon szeret téged. Mindig azt mondja: az én Bogim.” – Mosolygott Zsolt, amikor Boginál kereste a lányát.
“Apa, apa, gyere teázni velünk!” – kiáltotta hirtelen az apjára a konyhában, ahol épp megsütött pogácsát majszolt.
“Igazad van, gyere! Épp most ültünk le, kell még befejezni. Meghívunk!” – vette rá Bogi Zsoltot.
Bement a konyhába, leült a lányához, és ő is evett egy sütit.
“Ez tuti házi, ugye?” – csodálkozott.
“Hát persze” – felelte Bogi. “Egyél még, csak egészségedre… Én is nagyon szeretem őket, hát ezért vagyok egy kicsit puffadt… De majd diétázom.”
“Miért?” – csodálkozott megint Zsolt. “Nagyon jól áll ez így neked… És amúgy meg sem hittem volna, hogy ma már fiatal lányok is sütnek. Azt hittem, csak a nagymamák csinálják, és még csak falun, a kandalló mellett, ünnepek előtt.”
Nevettek, és Mirci is velük nevetett, miközben az apjának nyújtotta a második sütit.
“Ha nagy leszek, Bogi megtanít sütni, és majd én is megvendéglelek titeket finom pogácsákkal!” – jelentette ki a kislány.
“Na, az nagyon jó lenne” – egyezett bele Zsolt. “De most már indulnunk kell sétálni, különben anyukád hamarabb hazaviszi, és nem lesz időnk kint lenni.”
“Anyu nem jön hamar, csak éjjel” – válaszolta gyorsan a kicsi, Bogi pedig hallgatott.
Zsolt lehajtotta a fejét, és elkomorodott. Aztán kivitte a kislányt a udvarra. Sétából visszatérve ismét Bogihoz vitte a lányát, aki halkan megkérdezte:
“Nem tudnád magadhoz venni éjszakára Mircit? Nagyon hiányzik neked…”
“Gondolkoztam már ezen. Korán kelek, a gyárban dolgozom, a város másik végén lakom, sajnálnám reggel korán felkelteni… Itt meg az óvodája is a házban van, és az anyja…” – ismét elfordult. “De köszönöm a segítséget. Megpróbálok közelebb költözni.”
Másodjára, amikor Zsolt este Boginál vette át a kislányt sétálni, meghívta Bogit is, hogy menjenek együtt.
Bogi meglepetten kezdett hárDe Bogi végül vállalta, és így kezdődött el az a csendes, meleg nyári esti séta, ami egész életüket megváltoztatta.
