Régen, egy kopott, rosszul tartott budapesti bérházban egy kerekded asszony porolta ki szőnyegét az ablakon, nem is sejtve, hogy a por közvetlenül az alatta lakó sovány asszonyra hullik.
—Hé, kövér, vigyázz már a szőnyeggel! A hajamra esik a por! — kiáltotta ingerülten a sovány asszony.
A kerekded nő gúnyosan válaszolt:
—Ó, drágám, a hajad úgyis olyan, mint egy madárfészek. Por nélkül is rémálom.
A veszekedés hevesebb lett, amikor a sovány asszony anyja megjelent egy seprűvel a kezében, és rácsapott a kerekded nő ablakára.
—Széttöröd az ablakomat, te darázs! — kiáltott vissza a kerekded nő.
Az anya kemény hangon válaszolt:
—Te mindig csak a bajt keresed, ugye, malac?
Miközben a három nő csúfolódott, egy tolvaj, aki épp arra járt, figyelte a jelenetet. Gonosz mosoly futott át az arcán, és azt gondolta:
“Nők… mindig veszekednek. Ezt ki lehet használni.”
Aznap este, amikor a sovány asszony hazafelé tartott, a tolvaj eléje ugrott. Elállta az útját, és fenyegető hangon szólt:
—Ne kiabálj. Csak gyere velem.
—Hová viszel? — kérdezte idegesen.
A tolvaj sárga fogait villantva mosolygott.
—A sötét sikátorba ott. Egy kicsit fogunk szórakozni.
A szeme úgy csillogott, mint az éhes rókáé. A nő sikoltani próbált:
—Segítség!
Azonnal megragadta a hajánál fogva, és betömte a száját.
—Ha még egyszer kiáltasz, összetörlek — morgott durván.
A ház ablakaiból felvillantak a fények, néhány ablak kinyílt. A szomszédok kukucskáltak, de amint megértették a veszélyt, gyorsan behúzták a függönyt, megrémülve.
—Látjátok? — kacagott a tolvaj. — Mind féltől. Nevetségesek!
A levegő sűrű volt, mintha valami rossz történne. De aztán…
Egy kemény ütést érzett a fején. Hátrafordult, és látta a kerekded nőt, aki szilárdan tartotta a seprűt.
—Gazember, engedd el ezt a lányt, különben megbánod! — ordította dühösen.
A tolvaj hangosan nevetett.
—Te? Egyedül? Hallgass, disznó, még tegnap veszekedtél vele, most meg hősnek állsz?
A kerekded nő végigsimította a seprűt, és forró tekintettel mérte végig.
—Lehet, hogy vitatkozunk, de soha nem hagynám, hogy bántalmazz egy nőt. Lehet, hogy egyedül vagyok… de sokan vagyunk. Mindig segítünk egymásnak!
A tolvaj újra nevetett.
—Gyengék vagytok, mind!
Ekkor a kerekded nő mögött megjelentek a ház többi asszonya: a sovány lány anyja és a többi szomszédnő, mind mozsárral, késsel, villával és seprűvel a kezükben. A szemükben erő és elszántság csillogott.
A tolvajban nőni kezdett a félelem. Az agya zsongott:
“Miért félek? Nem szabadna. Csak nők… Harcoltam már erős férfiával, fegyveres rendőrökkel… De ezek a háziasszonyok… Valami nincs rendben. Ha nem futok, megölnek.”
A feszültség úgy lógott a levegőben, mint egy felhő. Az asszonyok tekintete olyan volt, mint a farkasoké, amikor zsákmányra vadásznak.
—Gyerünk, lányok! — kiáltotta a kerekded nő.
Bátran előretörtek, a tolvaj pedig pánikba esve menekült, ordítva:
—Segítség!
Egy víztócsába bukott, összeesett, majd ijedtében felugrott, de egy szemetesvödörbe botlott, és majdnem újra elterült. Megpróbált talpra állni, és őrült módjára futott tovább.
Az asszonyok üldözőbe vették, de hamar megálltak. Lélek
