Apa egy órára
András először észrevette a fiút a pékségpultnál egy kis élelmiszerüzletben, Szeged külső kerületében. A fiú a polcok mélyébe bámult, mintha onnan várt volna valakit, aki rég nem jött el. Vagy talán soha sem létezett. Maga a fiú – sovány, kopott, tépett szélű télikabátban. Lábán olyan cipő, amelyből kitűntek a szürke zoknik. A sapka félrecsúszott, a kesztyű szétnyúlt, mintha már több generáción át hordták volna. Az arca piros a hidegtől, a szája megrepedezett.
A tekintete nem gyermekies volt. Nem könyörgő, nem kérő. Hanem olyan, amilyet a sok mindent átélt felnőttekkel szoktunk találkozni – egyenes, nehéz, felnőtt óvatossággal. Mintha már sok mindent megértet volna, és most már csak figyel, minden remény nélkül.
András felemelt egy kenyeret és továbbment. De néhány lépés után mégis visszafordult. A fiú nem mozdult. Állt, mintha a burkolatba gyökerezett volna, mintha hinné: ha nem mozdul, talán mégis megjön valaki. Valami változik.
Valakire emlékeztetett. Később jött csak rá – a fiúra a menhelyről, ahol önkénteskedett évekkel ezelőtt. Az is így nézett – mintha a lélek nézne csendben, könyörgés nélkül, hit nélkül.
Tíz perc múlva a pénztárnál találkoztak újra. A fiú két cukorkával állt, zacskó, kosár nélkül. A pénztáros valamit mondott – valószínűleg nem volt elég pénze. A fiú nem vitatkozott, csendben visszatette az egyik cukorkát, és kifizette a másikat. Mindezt nyugodtan, pontosan, felnőtt mozdulattal. Mintha tudta volna – nem lehet minden egyszerre. Megszokta, hogy a szükséges és a lehetséges között kell választania.
Akkor András előrelépett.
– Figyelj, vegyek neked valamit? Kenyeret, joghurtot, talán tejet? Ne félj. Nincs benne semmi trükk.
A fiú egyenesen, nyugodtan nézett rá. Felnőtt tekintet, megunva a csalódásokat.
– Miért? – kérdezte.
Nem volt benne gyanakvás. Csak egyszerű tény: semmi sincs ingyen.
András elhallgatott. Nem azért, mert nem tudta a választ. Hanem mert túl bonyolult volt.
– Csak úgy. Mert megtehetem. Mert… nekem is segítettek valaha.
A fiú hallgatott. Aztán lassan bólintott:
– Jó. Akkor kérhetek főtt krumplit? És egy virslit. Egyet. Mustár nélkül. Az felnőtt ízű.
A pénztár után kimentek az utcára. András átadta neki a zacskót, igyekezve, hogy a mozdulata természetes legyen.
– Hol laksz?
– Itt a közelben. De most még nem akarok haza. Anyám alszik. Fáradt. Néha sokáig alszik. Én meg jobb szeretem a padot. Onnan látni az embereket. Ott csendesebb.
Leültek a hideg buszmegálló melletti padra. A fiú lassan evett. Óvatosan tartotta a virslit mindkét kezével. Aprókat harapott, alaposan rágtA fiú végignézett a játszótéren, ahol más gyerekek vidáman kiabáltak, majd visszafordult Andráshoz, és egyetlen mondatot suttant: “Még soha senki nem várta, hogy hazamenjek.”







