Egy multimilliomos várt egy Bolt autót, amikor meglátta volt barátnőjét, akit hat éve nem látott. Két gyereket fogott a kezében, akik olyanok voltak, mint két tojás. Nem volt felkészülve arra, ami ezután következett.
A járdaszélen álltak, egy belvárosi könyvesbolt előtt, kék tengerészes sapkákkal játszva, nevetve valamin, amit csak ők értettek. Mindkettőnek homokszőke haja volt, és ugyanaz a kis gödröcskés a bal arcukon, valamint az a türelmetlen energia, ami régen őt is jellemezte. Öt vagy hat évesek lehettek még elég fiatalok ahhoz, hogy rohangáljanak a sétálás helyett.
A Bolt alkalmazás Balázsnak mutatta, hogy a sofőr három perc múlva érkezik. Megnézte a térképet a telefonján, majd visszapillantott a gyerekekre.
És akkor kijött a könyvesboltból.
Anikó.
Egy pillanatra Balázs azt hitte, hogy hallucinál. Hat éve nem látta, azóta a hideg novemberi reggel óta, amikor szakítottak. Krémszínű pulóvert és sötétkék farmert viselt, a haja kissé rövidebb volt, de még mindig az a puha barna, amire emlékezett. Érettebbnek tűnt, de úgy, mint aki belül nőtt nyugodtabbnak, megfontoltabbnak.
Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a gyerekekét, valami összeszorult Balázs mellkasában.
A Bolt értesítés csörrent. Két perc.
Elmehetett. Beszállhatott volna az autóba, elmehetett volna a megbeszélésére, és úgy tenni, mintha ez a pillanat sosem történt volna. De a lába megmozdulni sem bírt.
Anikó észrevette, amikor a fiatalabbiknak igazította a hátizsákját. A szeme kitágult nem meglepetésből, inkább felismerésből, egy kis habozással keverten.
Balázs mondta óvatosan.
Anikó. A torka kiszáradt. Szia.
A gyerekek kíváncsian néztek rá. A nagyobbik a fejét félrehajtotta. Ki ez, anya?
Anya.
A szó nehezebben esett, mint gondolta volna.
Ez egy régi barát válaszolta Anikó, egy kis szünetet tartva. Balázs, ők a fiaim, Máté és Dávid.
Mindketten integettek neki. Máté, a nagyobbik, pontosan olyan szürkés-zöld szemet viselt, mint Balázs. Dávidnak az orra hasonlított rá. Balázs azt gondolta, hogy csak képzelődik, de a hasonlóság túl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
Jó gyerekek mondta olyan hangon, ami erősebb volt, mint amit érzett.
Köszönöm. Anikó mosolygott, de a szeme nem derült fel.
Csend következett elég hosszú ahhoz, hogy a levegő tele legyen mindazzal, ami elmondatlan maradt. Hat évnyi kimondatlan dolog.
Szóval itt laksz? kérdezte Balázs, inkább azért, hogy még egy kicsit vele maradhasson, mintsem valódi kíváncsiságból.
Nem messze válaszolta. Körülbelül egy éve költöztünk vissza.
A Bolt ikonja mutatta, hogy a sofőr a következő utcába fordul.
Balázs habozott. Meg akarta kérdezni a gyerekekről, az apjukról. De amikor utoljára beszéltek, ő volt az, aki véget vetett a kapcsolatuknak. Akkor túlságosan a vállalkozására koncentrált, túlságosan biztos volt benne, hogy a szerelem és az ambíció nem férnek meg egymás mellett. Most, multimilliomosként, egy luxuslakással, de senkivel, aki otthon várná, a döntés már nem tűnt olyan egyértelműnek.
A gyerekeket elterelte egy elrohanó kutya, így Balázs egy pillanatra kettesben maradt Anikóval.
Úgy tűnik kezdte, de abbahagyta. Boldogok. Ez jó.
Azok válaszolta halkan. Megoldottuk valahogy.
Bólintott, még ha lelke egy része lángolt is a kérdésektől.
A Bolt autó megállt a járdaszélen. A sofőr levette az ablakot. Balázs?
Ránézett az autóra, majd Anikóra. Ő újra a gyerekek kezét fogta, készen az indulásra.
Örültem, hogy láttalak mondta.
Én is. Szorongatta a telefonját.
Beszállt a Boltba, de ahogy eltávolodtak, hátranézett. A gyerekek bámulták az autót, és Dávid kis mosolya pontosan olyan, mint a családi fotókon összeszorította a szívét.
Nem tudta, hogy ez a rövid találkozó felébreszt egy olyan igazságot, ami felforgatja az elmúlt hat évét.
Második rész Az igazság
Balázs nem tervezte, hogy újra találkozik Anikóval. De az élet, a maga káoszával és váratlan fordulataival, nem törődik a szándékainkkal.
Három nap múlva, amikor kilépett egy kávézóból, valaki a nevén szólította. Anikó állt az utca túloldalán, egy bevásárlószatyorral a kezében. A gyerekek nem voltak vele.
Van egy perc
