Kovács Józsi öreg agglegény volt. Élt az életét, egyedül, de ez nem zavarta. Dolgozott, mint a lovak, és imádta a munkáját. Mindent tökéletesre szeretett volna, minden legyen rendben. De hiába volt sok nő az életében, a tökéleteset soha nem találta meg. Azon a nyáron, július végén, úgy döntött, elutazik nyaralni, a Balatonhoz. Fáradt volt, és csak egy kicsit el akart menekülni a zajos városi élettől. Felment az internetre, és hirdetést adott fel.
Válaszolt egy nő két gyerekkel, egy dél-magyarországi faluból. A tó gyalog 20 perc, de a hely a turistáktól távol, külön szoba, és ha megállapodnak, főznek neki házi kosztot az élelmiszereiért. Józsi megingott, és útra kelt. Simán ment az út, a navigáció nem csalt. A ház öreg volt, de tiszta, a szoba hangulatos, a házigazda pedig barátságos. Az udvaron egy kispincs futkározott, a kertben érett a gyümölcs, a két gyerek, egy fiú és egy lány, 9-10 évesek, dolgozkodtak. A házigazda nem zaklatta Józsit, csak megkérdezte, mit főzzön, bőkezűen megkínálta eperrel, és aranyosan mosolygott. Józsi egész napokat töltött a vízparton, úszott, mászott a sziklákon, fényképezett, és írt régi haverjának a Facebookon. Néha elgondolkodott, hogy egy 50-es nőnek miért ilyen kicsi a gyerekei. Végül megkérdezte:
– Erzsébet, ezek az unokáid?
– Nem – válaszolta Erzsébet –, a fiam és a lányom, csak későn jöttek. Nem jött össze a család, nem mentem férjhez, de úgy döntöttem, hogy csak legyenek gyerekeim. És nem vagyok olyan öreg, csak 48 vagyok.
Ahogy beszélgettek, Józsi jobban megnézte a házigazdát. Kedves, lágy, mosolygós. A neve is tetszett neki. Erzsébet, Zsófi. Az anyját is így hívták. És Zsófi illata volt az epernek és a vajas kenyérnek. A fiatal bor ízlett, az esték hűvösek voltak, az ég pedig csillagos. Nem játszottak meg semmit, felnőttek voltak. Napközben minden szokásos volt, éjszaka meg ő lopva átment Zsófihoz. Aztán visszaosont a szobájába. Nem lehet felkelteni a gyerekeket. A kis kutya meg csak okosan nézett rá, mintha mindent megértett volna. Jó állat volt, spórolós. Két kanál étel is elég volt neki, de az udvart hűségesen őrizte. Matildának hívták. Aztán Matilda is velük ment a tóra, úszott is, kiszáradt a napon, majd hazarohant Józsi előtt, ő meg utánaszaladt. De egyszer csak Matilda nem jött. Józsi keresni kezdte, kiabált, tíz hirdetést írt, falakra ragasztotta. Hova tűnt a kutya? Nem lehet tudni. A szomszédasszony azt mondta, talán a másik végén lakó vendégek vitték el. Józsi odament. Azt mondták, hogy elmentek egy órája, egy kiskutyával, a főút irányába. Józsi visszament, beült a kocsijába, és nekivágott. 80 kilométer után utolérte őket, és elállta az utat. A dzsipből két fiatal, szemtelen lány szállt ki.
– Hé, takarodj az útból! Nem tudsz vezetni? Rendőrt hívunk!
– Hívjátok – válaszolta Józsi –, de először adjátok vissza a kutyát!
– Micsoda pofája van – nevette fel a magasabbik –, kóbor kutya, mi megmentettük!
– Nem kóbor – mondta Józsi –, van neki családja. Nem a tiétek!
– Takarodj már – visított a másik –, ha nem mozdulsz, betörjük az ablakot!
Józsi körbejárta a dzsipet, és hívta: „Matildám, Matildám!” A kutyus felugrálgatott az üléseken, próbált kiszökni a nyitott ablakon. A lányok fogdosták Józsit, káromkodtak, és verni akarták. Józsi nem tudta, mit tegyen, tanácstalan volt, nem verné meg a nőket.
Egy elhízott, izzadós közrendőr mentette ki a helyzetből, aki fülét fogva a lányok rikácsolásától, felemelte Matildát.
– Mindenki csendben! Akihez a kutya odamegy, azé lesz. Papírja nincs rá senkinek.
– Bogyócska, Cicuka – csipogtak a lányok, előláncolva egy kolbászt –, gyere hozzánk, a kocsiba!
– Gyerünk, Matildám, haza – mondta Józsi.
A rendőr letette a kutyát. Matilda Józsi felé rohant, csóválta a farkát, és hangosan ugatott.
– Na, úgy látszik, megoldódott – lélegzett fel a rendőr.
– Nem, ez a mi kutyánk – kiabálták a lányok –, nincs jogotok elvenni! Panaszt tesJózsi mosolyogva simogatta Matilda fejét, majd indulás előtt még egyszer visszanézett a kis házra, ahol már várta őket Zsófi a gyerekekkel.
