Hadd meséljek neked egy igazán megindító történetet, amire bárki rávághatná, hogy ilyen csak a filmekben történik, pedig az élet bőven tud ilyet produkálni. Figyelj csak, mert tényleg érdemes végighallgatni!
Szóval, Kovács Gábor éppen hazafelé tartott az éjszakás műszakból, úgy kifacsarva, hogy csak egyetlen vágya volt: beájulni az ágyába és eltűnni a takaró alatt, legalább délig. A bánya kemény meló volt, de a múltja miatt örülhetett, hogy egyáltalán alkalmazták. Mióta kijött a börtönből, csak itt sikerült elhelyezkednie, és ideiglenesen 15 másik férfival bérelt egy szobát, szóval nem volt egyszerű dolga.
Aznap reggel úgy döntött, lerövidíti az utat, és átmegy a parkon. Ahogy sétált, egy padon furcsa csomagot pillantott meg. Közelebb érve teljesen elsápadt: egy takaróba bugyolált csecsemő, magára hagyva a hűvös, őszi hajnalban!
Gábor pár pillanatig csak állt ott, magában vívódva. Teste minden porcikája ágyért kiáltott, de a lelke megborzongott a gondolattól, hogy ez a kislány ki tudja, hány órája van már itt. Félt is, hisz a priusza, nemigen hiányzott volna neki semmiféle bonyodalom Végül mégis úgy döntött, nem hagyja ott a gyermeket. Hazavinni nem tudta, ott nem volt helye egy babának, szóval a közeli gyermekotthonhoz ment szerencsére épp útba esett a kétszintes épület.
Bent gyorsan elmondta, mi történt a gondozóknak. Mint kiderült, kislányról van szó. A nővér ránézett, aztán azt mondta: “Nincs semmi üzenet tőle az anyukájától. Nevezzük el Lenkének, Gábor után.” Gábor csak elmosolyodott: “Legyen, ahogy mondjátok.” Innentől sokat gondolt a kislányra, egyedül volt ő is, és valahogy melegségre, családra vágyott.
Gábor néha felhívta az otthont, érdeklődött Lenke után, később pedig, amikor a kislány már nagyobb lett, ajándékokkal is meglátogatta őt. Minden alkalommal, amikor találkoztak, Lenke rajzokat adott neki, amiken mindig ott volt egy apa és egy anya együtt a kislánnyal. Egy új gondozónő is dolgozni kezdett az otthonban, Keleti Annamária, aki hasonló korú volt, mint Gábor. Ő maga is bent nőtt fel, nagyon is értette, mennyit számít egy család.
Annamária látta, mennyire kötődik Gábor Lenkéhez, és egy idő után ráébredve arra, hogy neki is megtetszett ez a férfi, meg hát Gábor már tíz éve rendszeresen látogatta “nevelt lányát” úgy döntött, segít nekik. Tudta, egyedülálló férfinek nem nagyon adnak örökbe egy kislányt Magyarországon, de hát ő is szívügyének érezte, hogy Lenkének családot szerezzenek.
Lenke minden látogatáskor reménykedett, hogy a “papája” egyszer hazaviszi magával. Közben Gábor már ötödik éve fizette a lakáshitelt szerencsére mesterként a bányában jobban keresett, mintha sima melós lenne , de ami igazán hiányzott, az a család volt. Így aztán Annamáriával leültek és őszintén átbeszélték, mit is éreznek egymás iránt. Arra jutottak, hogy szeretik egymást annyira, hogy együtt családdá váljanak, és valóra váltsák Lenke álmát.
Nekiálltak a papírmunkának, szépen berendezték Lenke szobáját, aztán elmentek érte az otthonba. Amint a kislány meglátta Gábort, a nyakába ugrott örömében, majd Annamáriát is megölelte. Még meg is jegyezte: ma mindenki olyan boldognak tűnik! Gábor leguggolt mellé, és halkan azt mondta: “Lenkém, szedd össze a cuccaidat! Végre hazajössz. Már nagyon várunk rád!”
Így lett igazi otthonuk ennek a kislánynak, akit tíz évvel korábban Gábor egy magányos hajnalon talált a padon. Az, hogy Gábor és Annamária végül együtt maradtak-e, arról a történet szerényen hallgat, de szinte sejthető, hisz nagy szívük egymáshoz és most már Lenkéhez kötötte őket. Ilyen csodás történetek nálunk is megtörténnek mert a magyar emberek tudnak önzetlenek és jószívűek lenni.
Na, szóval, ilyen volt ez a sztori szerintem csodálatos, te hogy látod?
