Ó, János Péter, íme, ismét itt ülök egy csésze kamillateával, és újra átolvasom régi gondolataimat a házasságról. Volt idő, amikor még úgy tudtam szerelembe esni, mint egy fiatal lány – gondtalanul, egy kis kalandvággyal. És éppen akkor írtam neked ezt az ajánlatot.
Szépen megírtam, ugye? Logikusan, praktikusan, jövőképpel. Mindössze annyit kellett volna tenned, hogy hetente kétszer meglátogatsz, ünnepnapokon pedig kötelezően, mert senkinek sem szabad egyedül lennie ünnepekkor! Emellett közös színházlátogatások, jazzklubok, csodás utazások. Milyen tervek, milyen élet: Prága, Bécs, Milánó, a tenger…
És mit válaszoltál, János Péter?
„Anna Istvánné,” mondtad, „ez nem házasság, ez egy portás munkarendje!”
Így bántál velem! Én romantikát és közösen eltöltött időt kínáltam neked, te pedig borscsot, televíziót és reggeli zabkását ajánlottál cserébe. Tipikus férfilogika!
De nem baj. Egy nap még meg fogod bánni, János Péter! Mert ha arra gondolok, hogy a feleséged lehettem volna… azonnal megkönnyebbülök! Már nincs szükségem a borscsodra és a zabkásádra. Most már független nyugdíjas vagyok, minden reggel mandulatejes zabpelyhet eszem, és beiratkoztam jógára. Színházba egyedül járok, vásárolni pedig a szomszédasszonyommal, Margit Pállal.
És te, János Péter, valószínűleg most a televízió előtt ülsz, és kanalazod a zabkásádat. De ki fog most meghívni egy jazzklubba?
Szóval, kedves János Péter, ha valaha eszedbe jut az ajánlatom, már túl késő lesz. Mert én most a modern kor asszonya vagyok – független, magabiztos, és még a közösségi oldalakon is regisztrált!
Tisztelettel,
A te hajadon, de boldog,
Anna Istvánné.
