A húgom igazán furcsa tulajdonságokkal rendelkezik. Mindig is hajlamos volt túldicsérni a saját gyerekét, és elvárja, hogy mindenki ugyanazt érezze, mint ő. De hát ez természetesen nem így működik.
Az ő gyereke még csak öt éves. Semmi bajom vele persze mindannyian szeretjük, hiszen családtag, de ezen túl nem igazán érdekel. Nekünk is megvan a magunk baja a saját gyerekeinkkel.
Ő viszont teljesen bebeszélte magának, hogy a lánya valami rendkívül különleges, ritka teremtés. Mindenáron úgy kell szólnunk hozzá, mintha egy kis angyal lenne. És mivel az angyalok természetesen nem követnek el hibát minden csínyt, amit ez a kis angyal elkövet, szerinte feltétlenül meg kell bocsátanunk.
Legalábbis ő ezt szeretné. Nem csoda, hogy senki sem rajong igazán, amikor meglátogat minket. Hozzá menni sem igazán kényelmes, hogy őszinte legyek. De hát nemcsak testvérek vagyunk, hanem kolléganők is ugyanabban a budapesti irodában dolgozunk. Ezért néha így is, úgy is egyeztetnünk kell.
Gyere át mondta a telefonban a húgom. Csinálok neked rántottát, a kedvencedet. Ebédidőben várlak.
Tény, remekül főzött, főleg a saját fejlesztésű rántottáját mindenki irigyelte.
Mindjárt ott vagyok feleltem röviden, aztán letettem.
Gyorsan keresgélni kezdtem a kocsikulcsomat. Gondoltam, útba ejtek egy pékséget, viszek hozzá valami finomságot, mert tea nélkül úgysem úszom meg a dolgot. Mikor odaértem, már ott ült a lányával, és intett, hogy üljek le hozzájuk az asztalhoz. Leültem, beszélgetni kezdtünk, végül így szól hozzám:
Tessék, egyél tolta elém a meglehetősen viseltes kinézetű rántottástányért. Zsolna nem fejezte be.
Na, itt szakadt el nálam a cérna:
Nincs már tiszta tányér nálatok? kérdeztem, próbálva visszafogni magam.
Az én Zsolnám a legtisztább gyerek. Mindig tiszta a keze válaszolta a húgom, miközben a kislány épp az orrát túrta az ölében.
Ennyi elég is volt. Aznap eldöntöttem, hogy többé nem ülök le náluk ebédelni.
Kíváncsi lennék, ti mit tettetek volna a helyemben.
A dologból annyit tanultam, hogy a testvéri szeretet nem jelenti azt, hogy mindent el kell viselnünk, még ha rokoni kötelék is fűz minket a másikhoz a határokat néha igenis meg kell húzni.







