Ki vagy te nekem? kiáltotta Pál. Utána kifújta a nyálát, és elindult.
Ő a kicsi Kincső az ablakhoz ropogott, és nézte, ahogy távozik a férfi, akivel tizenöt évig éltek együtt. Úgy gondolta, léleklélek. De a távozás előtt megvilágította: csak kényelmes volt.
Kincső lakása Budapesten, a Buda Vár kilátásával, csodálatosan főzött, a háziasszony ragyogó, minden készen állt, hogy őt boldoggá tegye.
Kincső azt gondolta, talán ki kellene nyitnia az ablakot, és kiabálnia neki, hogy ne hagyja el.
Még a megaláztatást is elfogadta volna: Legyél velem, még ha csak pár napra is, míg másokkal vagy. Inkább volt egyedül, 45ben, elhagyva. Épphogy kinyitotta az ablakot, de tekintete véletlenül egy apja portréjára esett: a katonai egyenruhában, állát lejtve, büszkén nézett a lencsére.
Kincső hirtelen meggondolta magát. Szégyenérzet töltötte el a gyengesége miatt.
Újra rápillantott, ahogy kedves, elegáns férje kabátban ül egy szép autóba, a csomagokkal.
Lépett a konyhába, az út vezetett a folyosón. Ott állt egy hatalmas, fából készült tükör, nagymamától örökölt.
A tükörben egy kövér, fáradt nő látszott, szürke hajjal és tompa szemekkel.
Kincső tudta, hogy nem csinos. Ráadásul egészsége sem volt már jó. A fogai omlottak, nem maradt pénz újra, mert a férfinak új autóra volt szüksége, és a munkahelyén drága, kifinomult ruhában kellett megjelennie.
Mi ez a hülyeség! A te Pálod úgy öltözkedik, mint egy színész, neked meg csak a szálkás pulóvered, a régóta használatlan szoknya, néhány blúz, kopott cipő, a csizmát helyettesítő sportcipő és egy olyan kabát a gallérjával, amit még a nagyanyám sem haza tudna venni. A menük is úgy kérnek, mintha egy étteremben lennénk: steak, párolt húsgombóc, töltött palacsinta, hús Nem menne el? Nem járhatsz így a férfinél, barátnőm! szólt Kincső kollégája, Lúcia.
Lúciára hallgatva, Kincső a maga módján cselekedett. Később a férj bejelentette, hogy elmegy egy 27 éves lányhoz, négy gyerekkel.
Fiatal sóhajtott Kincső.
Lúcia, miközben barátnő is volt, felkutatta a közösségi oldalakat, megkérdezte a szomszédokat, és így jelentette:
Semmi próbát nem tett rajta! Még te is terméktelennek nevezed! De te jó családból származol! És a mélyben! Sosem dolgozott egy napot. Minden gyerek másik férfitől. A nyolcadik hónapban nem száradt meg. Anyja is erkölcstelen. Inkább hallgass a fiatalságról! De a férfiak szeretik a könnyed viselkedésedet és valami mást. A családot ez nem építi. Nem tudom. Pál megdöbbent. Kitartás!”
Kincső kitartott. A szüleitől kapott egy nagyon szép, központi lakást.
Az apja, mintha valamit érezne, úgy rendezte el a dolgokat, hogy Pál soha ne lépjen a mértékét túllépve. Kincső úgy döntött, kiad egy szobát, hogy a pénz könnyebb legyen.
A környéken több építkezés zajlott, és megérkezett egy mérnök. Bundás, kedves, intelligens, Vejta Vencel. Figyelmesen nézte Kincsőt, majd hirtelen azt mondta:
Megfizetek előre! Menj el, készíttess fogorvosi ellátást. Olyan szép hölgy vagy, de szenvedsz!
Kincső felvillanyozott. Nem volt szép, de a fogaknak gondot kellene megoldani.
Vejta még több pénzt nyújtott, mondván, visszafizeted később. Később megérkezett a testvére, akit sosem látott. A testvér zöld színű dzsekit, lila nadrágot viselt, és elképesztő frizurát.
Kiriló vagyok, stylist vagyok mondta.
Elhatározta, hogy meglátogatja testvérét, és Kincsőt gondviselés alá vette. Miközben vendégeket keltett pitékkel, Kiriló felajánlotta, hogy megváltoztatja az imidzsét.
És megtette. A haját fényesre festette, sminkkel kiemelte az arc szépségét, a fogait rendezte. Már gyalog ment a munkába, a felesleges kilók tűntek. Reggelente már a parkban futott.
Egy kedves nő lett, finom mosollyal, bőrcsikókkal az arcon, mint egy pillangó, amely egy egyszerű játékbabából származik.
Egy napon csengőhang hallatszott. A szomszéd nyitott, és kiáltott:
Kincsó, ott van valaki neked!
Az ajtóban állt egy exférj. Alig ismerte fel: Pál egy év alatt elöregedett, kopott, sápadt, tanácstalan. A korábbi fény és nyomok már nem maradtak. Mellé táskák.
Miért vagy itt? kérdezte Kincső.
Emlékezett, hogy eleinte próbálta felhívni a férfit, de ő nem akarta hallani, sőt fekete listára tette. Most jött.
Micsoda vagy! csodálkozott Pál.
Kincsőnek nem tetszettek a bókok. Emlékezett az álmatlan éjszakákra, a számlák kiegyenlítésének vágyára, a végtelen könnyekre, a pánikra.
Ó, Kincső, mennyit szenvedtem. Egy óra csak a pénzemet emésztette. A gyerekek eleinte rendben voltak, aztán nevelték őket, de nem akarják. Állandóan a telefonra nyomják, nem főznek. Egy tál gombóc, egy tál tészta elképzelted? Tészta! Én! Az összes pólót egyszerre mosom, elhasználódnak. Semmit sem vettem magamra. Minden pénzemet rájuk költöttem. Olyan, mintha őrülésbe került volna. Kincső Veled mindig jó volt. Kezdjünk újra, rendben? nyomta Pál.
De Kincső fülébe visszhangzott Pál szavai:
Ki vagy te nekem? Fogatlan, terméktelen, születetlen Kincső.
Kincső újra ránézett a régi férfira, és ekkor az ajtó kinyílt. A bejáratban megjelenett Vejta Vencel, aggódva:
Kincsó! Segítség kell? Te, férfi, mivel vagy itt?
Pál felszállt és kiáltott:
Ki vagy te?
Én vagyok a férjem, Vejta. Ne jöjj be többé! mondta Kincső, és bezárta a kaput Pál előtt, aki száját tátva állott.
Megkérte a szomszédot a bocsánatot. A férfi sóhajtott, és azt felelte:
Itt az idő a magyarázatra! Szeretlek, Kincső! Hogyan tudtál elhagyni egy ilyen csodálatos nőt? Menj velem, tényleg.
Pál vakult. Kincső kiállt. Két hónap alatt a férj rózsákat hullatott rá, egy nyaralót vettnek.
A nő nem látta, ahogy néha a sarok mögül a régi férfi figyeli őket, haragosan kiabálva, hogy a csábításnak engedett, és egy gyönyörű nőt helyettesített egy üres dologgal.
Kincső és Vejta kéz a kézben jártak az utcán, boldogan és szerelmesen. Várta a gyermekét.
A történetnek e része pedig már rég a múltba vész, de a feledés sosem kapta el emlékeinkből.
