Csoda mégis megtörtént Tanya kisfiával kilépett az uzsoki kórház kapuján. A várt csoda elmaradt: a szülei nem jöttek érte. Tavaszi napfény melengette, szorosabbra húzta a laza kabátját, egyik kezében a csomagjait és iratait, másikkal kisfiát igazgatta, s elindult – de hová, azt maga sem tudta. A szülei hallani sem akartak róla, hogy hazavigye a babát; az anyja követelte, írjon lemondó nyilatkozatot. De Tanya maga is állami gondozott volt, őt is elhagyta az anyja, s megfogadta, hogy soha nem teszi ezt a saját gyermekével, bármi áron is. Mostoha szülők nevelték, akik, ha szerényen is éltek, szeretettel bántak vele. Azonban most be kellett látnia, saját hibája, hogy fiának nincs apja – az ígéretesnek tűnő fiú az első terhességhírre lelépett, a telefonját is letiltotta. Tanya az utcán ültette le magát egy padra, arcát a napba fordítva. Hová tovább? Hallotta, hogy vannak anyaotthonok, de nem mert utánajárni; reménykedett, hogy a szülei meggondolják magukat. De azok… most sem jöttek. Tanya elhatározta, hogy elutazik vidékre egy idős asszonyhoz – egy nagymamához –, ott segít majd a ház körül, amíg kapja a GYES-t, utána keres munkát. Szerencséje lesz, biztos benne, hiszen a nagymamák általában kedvesek. Mobilján nézte, honnan indulnak buszok falvakba – mikor majdnem elütötte egy autó. A sofőr, egy ősz, magas úriember, kiugrott és leszidta Tanyát, hogy figyelmetlen, tönkreteszi magát és a babát, ő meg mehet a börtönbe az öregségére. Tanya megijedt, sírva fakadt, a kisfiú is felébredt és sírt. Az úr megkérdezte, hova mennek. Tanya csak sírdogálva válaszolt, hogy maga sem tudja. – Üljön csak be, velem jön – mondta a férfi –, majd lenyugszik, s kitaláljuk, hogyan tovább. Engem Konrád bácsinak hívnak, magát? – Tanya vagyok. A férfi hazavitte őket, saját háromszobás lakásában szobát adott nekik, cumisüveget, ruhát vásárolt a babának, segített, ahogy csak tudott. Orvos szomszédot is áthívott, hogy ellássa a kicsit és tanácsot adjon. Később beszélgetés közben elmondta, hogy özvegy, a fia fiatalon motorbalesetben halt meg; menyét és unokáját sosem találta meg, bármennyire is kereste. Ezért örülne, ha Tanya és fia maradnának, hogy végre család legyen körülötte. Megkérdezte a baba nevét. – Valamiért Saveliának akartam nevezni. Tetszik a név, bár szokatlan. – Saveli? – Konrád bácsi megdöbbent. – Ez az én fiam neve volt! Nem mondtam el magának… Tanya is elmesélte múltját: állami gondozott volt, anyja csupán egy medállal és nyaklánccal hagyta ott; ha nem nevelőszülők nevelik, lehet, hogy egész más sorsra jutott volna. Amikor Konrád bácsi meglátta a láncon lévő medált Tanya nyakában, megkérte, mutassa meg. A lánc nyitható volt – Konrád bácsi maga csináltatta ilyet a fiának, benne egy kis hajtincs. – Ezek a fiam hajszálai… Te vagy az unokám? Akkor talán nem véletlen sodort össze minket a sors! – Csináljunk tesztet, hogy biztosra menjünk! – mondta Tanya. – Nem kell teszt. Te vagy az unokám, ez pedig a dédunokám – nevetett könnyes szemmel a férfi. – Bárki látná az arcodat, az én fiamat látnók benned. Megmutatom a szüleidet is fényképen! Szerző: Koralovszki Zsófia

Ma megtörtént

Ma eljött az a nap, amikor kijöttem a szegedi szülészetről a kisfiammal a karjaimban. De a csoda, amit titkon reméltem, nem történt meg. A szüleim nem vártak az ajtóban se virággal, se öleléssel. Tavaszi napfény melegítette arcomat, én pedig magamra húztam a kabátomat, ami most már bő volt rám, egyik kezemmel fogtam a csomagomat, a másikkal megigazítottam a kisfiamat, aki csendesen aludt.

Elgondolkodtam, merre is induljak. A nevelőszüleim akik egyébként szerettek és gondoskodtak rólam, bár engem, árva gyerekként inkább óvtak, mint tanítottak önállóságra nem fogadták el, hogy gyermekkel térek haza. Az anyukám mindenáron rá akart venni, hogy írjak alá egy lemondó nyilatkozatot. De én magam is gyermekotthonból kerültem hozzájuk, igazi anyám lemondott rólam, ezért fogadalmat tettem: bármi is történjék, én sosem hagyom cserben a saját gyermekemet.

Tudom, hogy az is az én hibám, hogy a kisfiamnak nincs apja. Fiatal voltam, hittem abban a fiúban, komolynak tűnt, még azt is mondta, hogy bemutat a szüleinek. De amikor megmondtam neki, hogy babát várok, csak annyit mondott, hogy most nem áll készen pelenkákra, és egyszerűen eltűnt többé nem vette fel a telefont, valószínűleg le is tiltott.

Sóhajtottam egy nagyot.
Úgy látszik, senki sem áll készen: sem a gyermek apja, sem a szüleim. Csak én vagyok az, aki szeretné vállalni a felelősséget a fiáért.

Leültem egy padra, behunytam a szemem egy pillanatra, hadd simogasson meg a napfény. Merre is menjek? Mondták az orvosok, hogy vannak anyaotthonok Pesten vagy máshol, ahol segítenek, de nem mertem segítséget kérni végig reménykedtem, hogy a szüleim majdcsak meggondolják magukat, s értem jönnek. De nem jöttek.

Úgy döntöttem, hogy megpróbálom, amit kigondoltam: elutazom egy Csongrád melletti faluba, ahol a nagymamám él. Ő befogadna engem és a kicsit is. Segítek majd a kertben, amíg kapom a gyest, aztán keresek munkát a környéken. Bíznom kell, hogy szerencsém lesz.

Mielőtt elindultam, elővettem a régi telefonomat, hogy megnézzem, mikor indul a busz a faluba. Aztán, miközben a telefonba merültem, egy autó suhant el előttem, és majdnem elütött.

A sofőr ősz, magas férfi ugrott ki az autóból és rászólt rám:
Hölgyem, nézzen maga elé! Majdnem magára és a gyerekére hozta a bajt! Ha valami történik, én kerülök a börtönbe öregkoromra…

Nagyon megijedtem, és mivel hirtelen elsírtam magam, a kisfiam is felébredt és sírni kezdett. A férfi rám nézett, és megkérdezte, hová tartok ilyen helyzetben. Hebegve válaszoltam, hogy nem is tudom.

Erre a férfi azt mondta:
Na, üljön be az autóba! Menjenünk hozzám, ott megnyugszik, megbeszéljük, mit lehet tenni. Gyerünk, ne vesztegessük az időt, a gyerek sír. Egyébként Márton bácsinak hívnak, és önt hogy?
Nóri vagyok feleltem halkan.
Ülj be, Nóri, segítek a csomaggal is mondta kedvesen, míg vezetett.

Odavitt a panelházban lévő nagy, háromszobás lakásába. Kaptam egy külön szobát, hogy megetethessem a fiút. Persze semmim sem volt a pelenkázáshoz. Megkértem Mártont, hogy vegyen pelust, és odaadtam a kis maradék forintomat.

Nem akart elvenni tőlem egyetlen fillért sem.
Nincs már kire költenem legyintett.

Gyorsan felment a szomszédját, egy doktornőt keresni, hátha otthon van. Szerencsére az volt, listát írt a szükséges dolgokról, ami után Márton be is vásárolt.

Mikor hazatért, látta, hogy a karjaim közt mintha ülve elaludnék szunyókálok. A gyerek kibújt a takaróból és nem aludt. Márton, kezét megmosva, finoman karjába vette a kisfiamat, hogy pihenni tudjak.

Amint becsukta a szobaajtót, felriadtam, és már kiabáltam is: hol a gyerekem? Márton bácsi mosolyogva hozta vissza:
Ne ijedj meg, csak aludni akartál, gondoltam, hagylak.

Megmutatta, mit vett nekünk, és felajánlotta, hogy segítsen bepelenkázni a babát. Mondta, hogy estefelé átjön a doktornő szomszéd: mindent elmond, mire kell figyelni egy újszülöttel, és felhívja a háziorvost is.

Aztán Márton beszélgetést kezdeményezett:
Ne menj te semmilyen faluba se. Maradj itt nálam, nagy a lakásom. Özvegy vagyok, nincs se gyerekem, se unokám. Nyugdíjas is vagyok, de mellette dolgozom, magányos vagyok örülnék, ha laknátok nálam.

Megkérdeztem:
És voltak önnek gyerekei?

Igen, Nóri, volt egy fiam. Én a Dunántúlon dolgoztam hosszabb műszakban: fél év ott, fél év itthon. A fiam már egyetemista volt, volt egy barátnője. Az utolsó évében bejelentették, hogy összeházasodnak, mert a lány babát várt tőle. Engem is meg akartak várni az esküvővel. De a fiam imádta a motorokat, és egy balesetben meghalt, épp mielőtt hazajöttem volna A temetésre estem haza. A feleségem ettől nagyon lebetegedett, és mindenből csak roszabb lett. Az unokámat a fiam menyasszonya gyerekét soha nem találtam meg, akármennyit keresgéltem is. Csak egy fényképem maradt az anyukájáról, tudtam, hogy megszületett a baba, de aztán nyomuk veszett.

Ezért kérlek, maradj! Legalább lesz, akit családnak érezhetek öreg napjaimra. Egyébként, hogy hívják a kisfiadat?

Nem tudom, mindig úgy éreztem, hogy Máténak szeretném nevezni. Valamiért ez a név tetszik, nem is annyira gyakori.

Máté?… Nóri, az én fiam is Máté volt! Ezt még nem mondtam Olyan örömet szereztél! Hát, akkor maradsz?

Persze, örömmel maradok. Árva vagyok, örökbe fogadtak, de amikor gyereket szültem, már engem sem kellettem nekik. Ezért nem jöttek el értem így maradtam egyedül. Pedig nélkülük biztosan egészen más lett volna az életem. Végül így is elvégeztem a szakgimnáziumot, és nem volt okom panaszra Persze állami gondozottként kaptam volna saját lakást is, de mindig magamnál őriztem azt a láncot és medált, amit a takarómon találtak, mikor a születésem után elhagytak.

Menj át, átöltözhetsz, vettem neked is pár ruhát, aztán nekiállunk fürdetni a babát! A szomszéd megmutatja, hogy kell. Mi is eszünk, mert az anyukának ennie kell, hogy legyen elég teje.

Mikor kijöttem az új ruhában, Márton bácsi észrevette a nyakláncomat, és megkérdezte, az-e, amit a születésemkor hagyott anyám. Bólintottam, és elővettem a medált is. Akkor Márton bácsi kicsit megszédült, csak az én gyors mozdulatomon múlt, hogy nem esett el.

Mikor lecsitult, elkérte a medált, megvizsgálta, és megkérdezte, nyitottam-e már ki valaha. Mondtam neki, hogy nincs is rajta zár. Erre azt mondta, hogy ezt ő rendelte a fiának, és tudja, hogy különös módon nyílik. Megmutatta, és a medál kétfelé pattant. Odabent kis hajtincs volt.

Ez az én fiam haja, én tettem bele. Akkor te vagy az unokám? A sors akarta, hogy találkozzunk!

Szeretnék majd egy DNS-tesztet, hogy ne kételkedjen bennem mondtam félve.

Eszembe se jut! Te vagy az unokám, a kisfiú meg a dédunokám. Erről többet nem beszélünk! Annyira hasonlítasz a fiamra, mindig éreztem, hogy ismerős valami az arcodban. Van fényképem az anyukádról is! Megmutathatom őket is neked!

Néha a csodák tényleg megtörténnek csak nem akkor és úgy, ahogy várod.

Rate article
News 24 Justall
Csoda mégis megtörtént Tanya kisfiával kilépett az uzsoki kórház kapuján. A várt csoda elmaradt: a szülei nem jöttek érte. Tavaszi napfény melengette, szorosabbra húzta a laza kabátját, egyik kezében a csomagjait és iratait, másikkal kisfiát igazgatta, s elindult – de hová, azt maga sem tudta. A szülei hallani sem akartak róla, hogy hazavigye a babát; az anyja követelte, írjon lemondó nyilatkozatot. De Tanya maga is állami gondozott volt, őt is elhagyta az anyja, s megfogadta, hogy soha nem teszi ezt a saját gyermekével, bármi áron is. Mostoha szülők nevelték, akik, ha szerényen is éltek, szeretettel bántak vele. Azonban most be kellett látnia, saját hibája, hogy fiának nincs apja – az ígéretesnek tűnő fiú az első terhességhírre lelépett, a telefonját is letiltotta. Tanya az utcán ültette le magát egy padra, arcát a napba fordítva. Hová tovább? Hallotta, hogy vannak anyaotthonok, de nem mert utánajárni; reménykedett, hogy a szülei meggondolják magukat. De azok… most sem jöttek. Tanya elhatározta, hogy elutazik vidékre egy idős asszonyhoz – egy nagymamához –, ott segít majd a ház körül, amíg kapja a GYES-t, utána keres munkát. Szerencséje lesz, biztos benne, hiszen a nagymamák általában kedvesek. Mobilján nézte, honnan indulnak buszok falvakba – mikor majdnem elütötte egy autó. A sofőr, egy ősz, magas úriember, kiugrott és leszidta Tanyát, hogy figyelmetlen, tönkreteszi magát és a babát, ő meg mehet a börtönbe az öregségére. Tanya megijedt, sírva fakadt, a kisfiú is felébredt és sírt. Az úr megkérdezte, hova mennek. Tanya csak sírdogálva válaszolt, hogy maga sem tudja. – Üljön csak be, velem jön – mondta a férfi –, majd lenyugszik, s kitaláljuk, hogyan tovább. Engem Konrád bácsinak hívnak, magát? – Tanya vagyok. A férfi hazavitte őket, saját háromszobás lakásában szobát adott nekik, cumisüveget, ruhát vásárolt a babának, segített, ahogy csak tudott. Orvos szomszédot is áthívott, hogy ellássa a kicsit és tanácsot adjon. Később beszélgetés közben elmondta, hogy özvegy, a fia fiatalon motorbalesetben halt meg; menyét és unokáját sosem találta meg, bármennyire is kereste. Ezért örülne, ha Tanya és fia maradnának, hogy végre család legyen körülötte. Megkérdezte a baba nevét. – Valamiért Saveliának akartam nevezni. Tetszik a név, bár szokatlan. – Saveli? – Konrád bácsi megdöbbent. – Ez az én fiam neve volt! Nem mondtam el magának… Tanya is elmesélte múltját: állami gondozott volt, anyja csupán egy medállal és nyaklánccal hagyta ott; ha nem nevelőszülők nevelik, lehet, hogy egész más sorsra jutott volna. Amikor Konrád bácsi meglátta a láncon lévő medált Tanya nyakában, megkérte, mutassa meg. A lánc nyitható volt – Konrád bácsi maga csináltatta ilyet a fiának, benne egy kis hajtincs. – Ezek a fiam hajszálai… Te vagy az unokám? Akkor talán nem véletlen sodort össze minket a sors! – Csináljunk tesztet, hogy biztosra menjünk! – mondta Tanya. – Nem kell teszt. Te vagy az unokám, ez pedig a dédunokám – nevetett könnyes szemmel a férfi. – Bárki látná az arcodat, az én fiamat látnók benned. Megmutatom a szüleidet is fényképen! Szerző: Koralovszki Zsófia