„Csendet vártam, zajt kaptam”
– **Eszter**, kérlek, megmondtam – csak mi, a család! – **Ilona** a konyhapultonál állva megfordult a lányához, kezében a fakanál. Hangja remegett a bosszúságtól, de igyekezett nyugodt maradni.
Eszter a konyhaasztalnál ült, telefonját pörgette, fel sem emelte a szemét. Sötét haját összefogta, arcán pedig látszott a frusztráció.
– Anyu, ne kezdd már! – legyintett, tovább görgetve. – Ez a te születésnapod! Ötven éves vagy – jubileum! Nem lehet csak úgy teázni és hazamenni. Már meghívtam mindenkit.
– Kit – mindenkit? – Ilona megfagyott, a kanál megremegett a kezében. – Eszter, kértem: te, **Béla**, a gyerekek. Talán **Margit néni**. Ki más?
Eszter végre felemelte a fejét, szemét felvetve.
– Mindenki, anyu! Margit néni **Józsi bácsival**, a fiuk a feleségével, **Mari néni**, a barátnőim a férjeikkel, pár szomszéd. Ja, és a régi kollégáid az iskolából. Maguktól jöttek, amikor megtudták.
Ilona érezte, hogy elönti a vér a fejét. Lassan letette a kanált, és kezét a kötényébe törölte.
– Eszter, komolyan? Fél éve könyörgök egyetlen csendes napért! Egyet! Te meg itt lakodalmat rendezel?
– Anyu, ne legyél drámai – Eszter felállt, a farmerját igazítva. – Az emberek szeretnének gratulálni. Ki akarod őket zavarni? Nyugodj már le, én intézem mindet. Te csak süsd meg a tortát, jó? Azt a specialitásodat, a krémeset. Én intézem a salátákat meg a többit.
Ilona már-már ellenkezett volna, de Eszter már kiment a konyhából, utolsó szavakkal:
– És ne morogj, anyu. Ez a te napod!
Az ajtó becsapódott, Ilona egyedül maradt. A forró levest főző lábasra, a mosogatóteli mosogatóra nézett, és érezte, hogy összeszorul a torkDe ekkor felnézett a régi falórára, amely épp ütemesen ketyegett, és rájött, hogy néha a legnagyobb ajándék nem a tökéletes party, hanem a bátorság, hogy kiállj magadért.
