— Te azt mondod, hogy ez a kutya fontosabb neked, mint a gyerekeink?! — tört ki Bori, miközben a konyha csempéjéről törölgette az aznapi ötödik pocsolyát.
A konyhai szőnyeg már rég nincs ott. Amikor egyértelművé vált, hogy a bolti tisztítószerek sem bírnak a makacs körbepisálási szokással, Bori egyszerűen felgöngyölítette és kidobta a kukába.
De nem csak a szőnyeg volt a probléma. A férj kinyitott egy kukoricás konzervet, átrakta egy tálba, majd úgy hagyta. A konzervdoboz és a koszos tál a mosogatóban. Az asztalon morzsa, egy koszos kávéscsésze és egy nyitott lekváros üveg, amiből kiállt a kanál. A padlón pedig tépett műanyag és a széttépett plüssmackó maradványai.
És persze mindezt Borinak kellett takarítania.
— Ne ordíts már így — mondta csendesen Gergő, a hűtőben turkálva. — Ez csak egy kutya. Még nem szokott hozzá.
Bori felegyenesedett. A tekintetében hetek óta gyülemlő ingerület tükröződött. Összecsukott szemmel nyújtotta át a nedves rongyot a férjének.
— Remek. Akkor takaríts te utánuk. Hadd emlékeztesselek, hogy ez csak egy kutya, én pedig csak a feleséged vagyok. Csak a gyerekeid anyja. És mi, csak a családod, már fulladozunk a pisiszagban és a foltokban!
Bori haraggal megrugdosta a szétszórt műanyagot, majd az ágyashoz indult, kerülve az ünnep „főszereplőjét”. Büki, a hatalmas, szürke, bánatos szemű kutya az ajtóban ült és figyelte őket. Nem nyöszörgött, nem bújt el. Mintha egyáltalán nem érezte volna magát bűnösnek.
Eszébe jutott, hogyan kezdődött ez az egész…
…Két hónappal ezelőtt Gergő hazajött ezzel a borzas problémacsomaggal.
— Zsolt külföldre megy. Hosszú időre — kezdte a férj. — Azt mondja, a kutyát nem viheti magával, túl sok a macera. Én meg arra gondoltam… Bükinek családra van szüksége. A gyerekeknek meg jó lesz. Megtanulnak gondoskodni, szeretni. Ez tök király.
Akkor Gergő úgy mosolygott, mintha a világot mentette volna meg. Borinak viszont pont az ellenkezője jutott eszébe. Mintha a férje örökbe fogadott volna valakit, anélkül, hogy megkérdezte volna.
— Jó… Rendben. Tegyük fel, itt marad velünk. De ki fogja sétáltatni, etetni, takarítani utána? — a nő már sejtette, mi lesz a válasz.
— Ketten. Hiszen egy család vagyunk. Hát, a séták kicsit problémásak… Te hamarabb érsz haza a munkából. Te megvállalnád?
Bori mélyet sóhajtott, de bólintott. Sejtette, hogy nem úgy fog menni, ahogy tervezték, de nem volt más választása. Csak remélte, hogy téved.
Sajnos, a félelmei beigazolódtak…
Bori mindent megtett. Vett játékokat, emelt állású tálakat, esténként képzett kutyások videóit nézte. Büki válaszképpen demonstratívan elfordult. Minden értelemben. Az ő gazdája Gergő volt. Mindenki mást csak mint Gergő kellemetlen kiegészítőjét látta.
Az első két hét alatt Büki leszedte a tapétát a folyosóról, megrágta a karosszék karját, szétszaggatta az összes konyhaszéki párnát. És a ház minden sarkában hagyott valami „ajándékot”…
Ha eleinte Gergő még legalább reggelente sétáltatta, hamarosan minden Bori vállára hárult. Mostmár ő fésülte, mosta a mancsokat, etette, itatta… A férje csak további problémákat okozott.
Most is csak csendben bejött, lekapcsolta a villanyt és háttal feküdt le. Elaludni. Igen, lehet, hogy feltörölte a pocsolyát. Még a porszívó zúgását is hallotta. De Bori kész lett volna fogadni, hogy az asztalon és a mosogatóban a rendetlenség ugyanúgy ott van.
És ami a legfontosabb — holnap minden újrakezdődik.
— Figyelj már, Gergő — tört ki végül, és a férjéhez fordult. — Azóta, hogy idehoztad BükBüki azonban már nem volt ott, mert éppen letépte a függönyt az ablakról, és boldogan rágcsálta a széttépett szövet darabjait, míg Gergő rémülten próbálta elvenni tőle.
