– Csak tartsd rendben a házat – mondta Dömötör unottan. Még fel sem nézett a telefonjából. – A te dolgod, hogy otthonos legyen itt. Én tartom el a családot, te vezeted a háztartást. Ez így fair.
Megfagytam a tányérral a kezemben. Huszonhárom év házasság alatt megszoktam már a dolgokat, de ez a mondat…
Szilvi, a legjobb barátnőm, aki velem ült az asztalnál, csak vihogott a borospoharába:
– Mi volt ebben a rossz? Sokan boldogok lennének a helyedben, Viki.
A tekintetem a fiunkra tévedt. Bandi lehajtott fejjel ült. A telefonja rezgett.
– Dömötör – tettem le a tányért az asztalra. – Gondoltál arra, hogy lehetnék én is valami több, mint egy takarítónő?
– Kezdődik… – forgatta a szemét. – Megbeszéltük, amikor felmondtál a munkahelyeden.
– Vagy inkább te meggyőztél arról, hogy így lesz a legjobb mindenkinek?
Valami a hangomban arra késztette, hogy végre felnézzen a telefonjáról. Találkoztunk a tekintetünk, és egy pillanatra félelmet láttam a szemében. Vajon azt hitte, nem veszem észre, ahogy egymásra néznek, amikor véletlenül összeérnek?
Bandi hirtelen felállt az asztaltól:
– Elmegyek? Van egy programozás házi.
– Persze, menj – válaszoltam, miközben a férjemre szegeztem a tekintetem.
A bejárati ajtó becsukódása visszhangzott a lakásban. Szilvi elszaladt. Dömötör csendben összeszedte a tányérokat.
– Hagyd a mosogatást. Ülj le.
– Mi értelme ennek a beszélgetésnek? – állt meg a mosogató előtt.
– Annak, hogy én nem vagyok mosogatógép. Emlékszel, ki voltam, mielőtt meggyőztél, hogy „a gyerekeknek otthon kell az anyjuk”?
– Már megint ez…
– Nem. Te döntöttél. Mint mindig.
A férjem telefonja csendesen pittyent. Üzenet.
– Nem válaszolsz? Szilvitől?
– Hagyd abba. Viselkedj már normálisan.
– Normálisan? Beszéljünk a normálisról! Mesélj arról a közös projektről a legjobb barátnőmmel!
Egy pofon hangja hasított a levegőbe. De nem Dömötör ütött meg. Én vágtam pofont neki.
– Anyu? – Bandi hangja a folyosóról megrezegtette mindkettőnket. – Átmehetek Péterhez?
– Persze, fiam.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Bandi?
– Hol voltál? – álltam meg a konyha ajtajában.
A fiam összerezzent, gyorsan dugdosva valamit a zsebébe.
– Bandi, mi folyik itt?
– Én… otthagytam az egyetemet. Két hónapja. Nem akarok programozó lenni! Ez apád álma, nem az enyém.
– És a pénz? Kinek tartozol?
– Kölcsönt vettem fel. Háromszáz ezret. Fotózás tanfolyamra. Most vissza akarják, fenyegetnek, hogy elmondják apukának.
– Holnap megoldjuk a pénz ügyét – mondtam.
Nem fejezhettem be. A zárban megfordult a kulcs. Dömötör.
– Nem alszol? – rekedten szólt. Whisky szaga áradt belőle.
– Apu, mindent elmagyarázok – állt közénk Bandi.
– Mit is? Azt, hogy a fiam egy hazug? Szilvi elmondta mindent. Az egyetemről.
Megdermedtem:
– Szilvi?
– Igen, képzeld. Legalább valaki ebben a házban elmondja nekem az igazat.
– Elég – szóltam Dömötörhöz.
– Mi „elég”? Te így nevelted őt? – fordult felém. – A hazugságról szólva… mi van Szilvivel? Nem fáradt még a közös üzleti találkozóktól?
– Fogd be – sziszegte Dömötör.
– Vagy mi van? Megütsz? A fiad előtt?
Ekkor Bandi az ajtó felé indult:
– Elmegyek. Ti ketten… megérdemlitek egymást.
Becsukódott az ajtó.
– Megvan, amit akartál? – remegett Dömötör hangja.
És ekkor csengtek az ajtón.
Kint Szilvi állt. Göndör hajjal, sminkje szétkenődve.
– Beszélnünk kell.
– Te mit keresel itt? – tört fel Dömötör.
– Azt, amit mindig – sétált be mellette, leült az asztalhoz. – Tönkreteszek mások életét. Tudod, Viki, ő nekem is azt ígérte, hogy elválik. Azt mondta, különleges vagyok. Aztán megtudtam Lilit a könyvelésről. Meg Csillát a konditeremből.
– Fogd be! – Dömötör ököllel csapott az asztalra.
– Nem. Ha már igazat, akkor mindent. A fiad egyeteméről… én mondtam el a barátnőjének. Megmérgeztem ellene. Azt hitte, hogy otthagyja. Így kezdte zsarolni.
– Miért? – tudtam csak megszólalni.
– Nem tudom. Taláz, azt akartam, hogy ti is érezzétek azt, amit én. Az ürességet.
Az ajtó felé indult, de a kilincsnél visszafordult:
– Tudod, mi a legviccesebb? Tényleg a legjobb barátnőmnek tartottalak.
Becsukódott az ajtó.
– Viki… – lépett felém Dömötör.
– Ne, csak menj.
– Beszéljünk.
– Miről? Négy óra reggel. A fiunk elment. A szeretőd mindent bevallott. Én meg… csak elfáradtam a szolgálgatásba. A kulcsokat hagyd a fiókban.
Bólintott. Lassan kivette a kulcsokat, letette a ládára. Az ajtóban még megállt:
– Bocsáss meg.
Újra becsukódott az ajtó. Egyedül maradtam. A telefonom rezgett. Bandi üzenete: „Anyu, jól vagyok. Ne keress. Engedj el.”
Válaszoltam: „Vigyázz magadra. Szeretlek.”
Aztán kinyitottam a névjegyzékemet. Szilvi. Töröljem?
Az ujjam megállt a gomb fölött. Végül is, ő tette azt, amire nekem nem volt bátorságom – összetörte ezt a szép hazugságot. Rányomtam a „törlés” gombra, és mosolyogtam, először nagyon régóta.







