A fitneszteremből kilépve, a csendes éjszakába burkolózó Budapest utcáin, Borbála reszketeg ujjal nézte telefonjára, amelyen hét nem fogadott hívás villogott az édesanyjától. A képernyőn szinte vészjóslóan jelent meg az üzenet: Hívd vissza, kislányom! Bár elmúlt már tizenegy, Borbála sóhajtva visszahívta őt. Anyja mindig is hajlamos volt a túlzott aggodalomra, képes egész éjszaka fennmaradni valami apró problémán rágódva. Most azonban sírva kérte, jöjjön át hozzá, mert valami történhetett talán az esküvőt is le kell mondani.
Borbálának van egy húga, Abigél, alig huszonhárom éves. Kitűnő művészeti érzékkel megáldva, Abigél éppen, hogy egy éve diplomázott formatervezőként, de máris remekül boldogul: a gyakorlati helyén vették fel, ahol tehetségét rögtön felismerték. Magánélete példaértékű volt legalábbis eddig a napig.
Abigél lassan másfél éve járt együtt Mártonnal, aki három évvel idősebb nála. Márton külön él szüleitől, dolgozik, és spórol, hogy saját lakása legyen. Anyjuk is mindvégig kedvelte őt, udvarias, tisztelettudó fiúként ismerték.
Abigél és Márton már beadta az iratokat a hivatalba, az esküvő pár hét múlva lett volna.
Egy asszony írt Abigélnek a közösségi oldalán! Borbála mesélte, hangja tele feszültséggel. Nem ismerjük egymást, de én tudom ki maga, és úgy gondolom, meg kéne tudnia valamit még a lakodalom előtt Abigél megnézte a profilt; az asszony negyvenes, vajon mi fontos lehet?
A titokzatos ismeretlen azonban nem hagyta annyiban, több különböző profilon is folytatta az írást. Végül megbeszélték, hogy találkoznak a Deák térhez közeli kávézóban.
Édesanyjuk lekevert egy pofont Abigélnek, mondván, ne menjen ilyen találkákra! Borbála folytatta. Ám Abigél ott ült az asztalnál, amikor egy várandós nő lépett be. Először nem gondolta, hogy ő lenne az, de ahogy az asszony egyenesen hozzá indult, meglepettségétől elakadt a szava.
Te vagy Abigél? kérdezte a nő, mintha régi barátnő lenne. Emma vagyok, Mártonnal több mint egy éve járunk, négy hónap múlva kisfiunk születik.
Természetesen Abigél nem akarta elhinni. Ő és Márton már több mint egy éve együtt, épp az esküvőt készülnek! Az ismeretlen nem vitatkozott, csak azt mondta, őt bármikor hívhatja, ha kérdése van, és hozzáadhatja Márton telefonszámát is.
És mit mondott Márton, mikor szembesítette vele a húgom? Itt robbant ki a történet igazi drámája. Abigél úgy döntött, az intimitást csak az esküvő után engedi meg magának. Sétáltak, csókolóztak, összebújtak, de Abigél tapasztalatlan volt, édesanyja könyveken nevelte, magányos szigorral. Lehetséges ez manapság? Döbbenten nézem, hiszen fényes elméjű, tanult, társasági lány, hogy történhetett mindez?
Márton, mint fiatal férfi, türelmes volt, de közben igyekezett máshol enyhíteni szenvedélyét így jött az életébe Emma, akivel a komoly kapcsolatot eleve kizárta, mindent az elején leszögezve. Emma először elfogadta, nem akart többet; nemrég vált el, van egy gyermeke, rendes tartásdíjat kap, dolgozik. Nem támasztott igényt Mártonra.
Márton most azt mondja, a gyermek születése után apasági tesztet csinál, ha sajátja lesz, segít majd, de nem kíván vele kapcsolatot tartani. Azt is Abigél szemére vetette, hogy mindez az ő hibája, ő egészséges fiatalember, nem bírta a középkori elveket. Emma döntött, vállalja az anyaságot; Márton pénzt ajánlott, de az asszony visszautasította.
Mindenki megdöbbent; Emma lépése váratlan volt, nem lehet tudni, hol szül tovább a jövő homályos.
Márton most könyörög Abigélnek: ne vetessen véget mindennek, szereti, Emma csak szükségmegoldás volt. Ha a gyermek az övé, egyedül anyagilag segítene, Emma önmagában vállalja a babát; neki most már ez csak a múlt.
Tényleg Márton a hibás? Vajon a férfias ösztön kerekedett felül, és perdöntő volt, hogy hiányzott az intimitás? Vagy Abigélnek jobb lenne menekülni az ilyen vőlegény elől, hiszen a hűtlenségre nincs mentség ezek között kérdésként, önmagukat emésztenek a családtagok, s a szoba csendjében a feszültség szinte tapintható.
