– Nem értem, mit enged meg magának! Zöldre kell menni, nem állni! – morcosan kopogtatta az idős hölgy a bőröndjét a hátsó ülésen.
– Elnézést, de előtte áll egy autó, nem tudom áttörni – nyugodtan válaszolta a taxisofőr, anélkül, hogy a fejét megfordította volna.
– Nagyon fontos, hogy időben megérjek a lányammal a találkozót! Kérem, keressen másik útvonalat! – nem hagyta abba a nő.
– Látja, ez a dugó – mutatott a tükörre a sofőr. – Legyünk türelmesek.
– Istenem, mi ez a rémálom! – hátrahajolt a székben, mélyen sóhajtva. – Mindig csak rosszul alakulnak a dolgok. Előbb a veszekedés, most még a késés…
Az autó lassan kúszott a forgalmas budapesti úton. János Kovács, a sofőr, a visszapillantó tükörben figyelte az utasát. A kerek hatvanas évei körül járó, szép szürke öltönyben, gondosan vágott frizurával a nő szorongva feszítette a táska csatját, ajka reszketett.
– Tudja, néha a legfontosabb találkozók egy kis késést hoznak. Mintha a sors adna nekünk időt, hogy összeszedjük a gondolatainkat – szólalt meg hirtelen a sofőr.
A nő meglepődve fordult felé.
– Ön vagyok?
– Igen. A veszekedésről beszélt – folytatta János, mély és nyugodt hangon. – Talán ez a dugó alkalom arra, hogy átgondolja, mit mond majd a lányának, amikor találkoznak.
– Elnézést, nem akartam tanácsot kérni – vágta vissza a hölgy, majd egy nehéz sóhajjal folytatta. – De már csak úgy vagyok. Valóban veszekedtünk. A lány szeretne külföldre menni, azt hiszi, itt nincs jövője. Én pedig egyedül maradok.
– A nevem János Kovács – mutatkozott be. – Utasaim gyakran mesélnek el nekem történeteket. Talán neked is könnyebbé válik.
Valéria Szabó, a nő, megkönnyebbülve válaszolt: – Én vagyok Valéria Szabó. A lányom azt hiszi, Brazíliában jobb lesz. De mi van itt, a otthonunkkal, a nagyszülők házával?
János megállt egy piroslámpánál, elgondolkodva válaszolt: – Tudod, a fiam is elköltözött. Kanadába ment tíz évvel ezelőtt. Eleinte ellenálltam.
– És hogyan birkóztál meg vele? – érdeklődött Valéria.
– Eleinte nem fogadom el a hívásait, haragszom. Aztán rájöttem, hogy az idő drága, és a harag csak egy nehéz kavics a zsebben. Inkább élvezni a kapcsolatot, mint hordozni a haragot – magyarázta.
Az autó továbbindult a zsúfolt úton.
– Könnyű mondani – sóhajtott Valéria. – Hívja gyakran a fiát?
– Természetesen. Hetente videóhívunk. A nagyszülőket is gyakran látogatom. A gyerekek „Jancsi bácsi” néven hívnak. Tavaly először repültem külföldre, a fiamhoz.
– Nem ijedtél meg? – kérdezte Valéria.
– Igen, de amikor látom a fia és a unokák boldog arcát, minden félelem elhagyja a szívemet. A világ ma már nem olyan nagy, a távolságok csak a fejünkben léteznek – felelte János.
Valéria elmélkedve nézett ki az ablakon.
– Nem értem, miért nem érzi otthon magát. Jó munka, szép lakás…
– Kérdezted már? – János óvatosan fordult a volánhoz, miközben egy gödröt került el. – Miért akar elmenni? Kérdezd meg anélkül, hogy vádolnád.
Valéria elhallgatott. A tavaszi budapesti város zajától szóló csendben a taxi lassan haladt tovább.
– Talán inkább kérdésekre kellene kezdeni a beszélgetést – javasolta János. – Én is csak nyugdíj után kezdtem taxisofőrnek, harminc évig dolgoztam a gépészeti gyárban. Évek alatt rájöttem, hogy az emberek leginkább arra vágynak, hogy meghallgassák őket, anélkül, hogy ítélkeznék vagy tanácsolnánk.
– És ez segít nekik? – kérdezte Valéria szkeptikusan.
– Nem tudom, de gyakran látom, hogy a járat végén nyugodtabban távoznak. Nemrég egy fiatal férfit vittem, aki elfelejtette a gyűrűt a lányának. Visszamentünk, visszaszereztük, és a lány igent mondott – mesélte.
Valéria mosolygott.
– Érdekes munka, János.
– Érdekes emberek – javította a sofőr. – Már csak tizenöt percig ültünk együtt, de már látom, hogy szerető anya vagy, aki fél egyedül maradni.
– Könnyű ezt kimondani – felelte Valéria, miközben elővett egy kendőt a táskájából.
– Mert természetes a magánytól való félelem, de még természetesebb a gyermekek boldogsága iránti vágy – mondta János. – Nem kell, hogy a boldogságuk a mi elképzeléseinkbe illeszkedjen.
Valéria könnycseppek nyomát mutatta a szemén.
– Honnan tudtad, hogy a fiamnak tényleg jobb Kanadában? – kérdezte.
– Nem tudtam, csak elfogadtam a döntését. Amikor már nem próbáltam visszahúzni, közelebb kerültünk egymáshoz. Most már megosztjuk, mi nyomasztja a szívünket – válaszolta.
A taxi megállt egy zöld lámpánál, és János a hátsó ülés felé fordult. Egy hatvanöt éves férfi, szürke szakállal és szürke szemekkel, állt fel.
– Valéria, elnézést a közvetlenségért, de úgy tűnik, hogy nem a megbékélésre, hanem arra próbálsz rávenni a lányodat, hogy maradjon – kérdezte.
Valéria lehajtott a szemébe.
– Talán igazad van. Már felkészültem egy hosszú beszédre a hagyományokról, arról, hogy a gyerekeknek nem szabad elhagyniuk a szülőket…
– Mi lenne, ha ma csak meghallgatnád? – javasolta János, miközben a piros lámpa zöldre váltott. – Kérdezd meg, mi vonzza Brazíliába. Lehet, hogy barátja van ott, vagy egy iz







