A süket, sötét éjszaka lassan elhagyta a világot, közelebb hozva a búcsúzás elkerülhetetlen pillanatát. Hajnalodott. Borbála egész éjjel a halott férje koporsója mellett ült, gondolataiba merülve, visszaemlékezve közös életükre Jánossal. Már mindketten megérintették az öregség küszöbét.
— Hetvenhat esztendőt élt János, lehetne még, ha nem ragadta volna el a betegség — gondolta magában Borbála, aki három évvel fiatalabb volt.
— Jó férj és apa voltál, Jancsi — mondta most már hangosan, ahogy a hajnali fényben egyre jobban kirajzolódott az arca. — Hűséges is, pedig nem volt hiány a kísértésből… Ej, milyen gyorsan száll az élet.
Egész éjjel a visszaemlékezések gyötörték, mintha egy régi könyvet lapozgatna, oldalról oldalra, tele örömmel és bánattal. Hosszú volt az útjuk: ötvenhárom év — ez nem kevés.
Amikor János érezte, hogy nem kel fel többé, állandóan azt mondta neki:
— Borcsám, az Isten büntet engem a bűneimért, valahogy nem úgy éltem, ahogy kellett volna… — De a felesége megnyugtatta.
— Ne ostorozd magad, Jancsi, jó életet éltél. Nem ittál, nem csavargottál, mint mások, szeretted a lányunkat és engem. Mit beszélsz, micsoda bűnök? — És ő hallgatott rá, lenyugodott.
Már teljesen világos volt, a konyhában a lányuk, Anna, készült. Egyedül érkezett a városból. Férje már rég nincs, elváltak, unokájuk, Borbála unokája, most szült második gyermekét, így nem jöhetett. Nem búcsúzik meg a nagypapától. De mit tehetnek, gyerekkorában minden nyarát náluk töltötte.
Anna egyetlen gyermekük volt, aki megmaradt. Két másik gyermekük meghalt: az egyik egy napot élt, a másik egy hetet. Borbála mindent megtett, hogy megvédje a lányát. De az Isten megadta neki az életet.
Már az iskola vége előtt kijelentette Anna:
— Kedves szüleim, a tanulmányaim után a városba költözöm, nem akarok a faluban élni. Tudom, hogy egyetlen gyermeketek vagyok, és a vénségben segítenem kellene, de a városban érdekesebb az élet.
— Nincs ellenemre — válaszolta az apa azonnal, de az anya a kendő sarkához nyúlt, amivel a fejét bekötötte.
— Ó, kislányom, hát nélküled mi lesz itt velünk? — Majdnem elsírta magát, de János szigorúan ránézett.
— Hagyd, anya, hagyja a lány kitörni magának az utat. Miért üljenek itt a faluban? Hadd menjen a világba.
Borbála a szívében értett vele egyet, de mégis félt egyedül elengedni a lányát. Anna elment, szakmunkásként végzett, majd férjhez ment, és soha nem tért haza.
Borbála és János szinte egész életüket ketten töltötték, a termelőszövetkezetben dolgoztak, békében, veszekedés nélkül. Azután, hogy megöregedtek, nyaranta hozták magukhoz az unokát. De ő felnőtt, és már majdnem elfelejtette az utat hozzájuk.
— Az unokát vittük a kaszálásra, imádta fürödni a folyóban — mosolyodott el Borbála, visszaemlékezve, ahogy a kislány sikoltott, amikor a nagypapa belelökte a vízbe, és megtanította úszni.
— Anyu, mit csinálsz? — szólalt meg Anna halkan.
— Semmi, csak visszagondoltam valamire. Ülj le mellém, búcsúzzunk el apától csendben, mielőtt összegyűlnek az emberek. Eljönnek a falubeliek, nem hagynak rendesen elköszönni. Tiszteletben tartották Jánost, mert soha senkinek nem ártott, mindenkinek segített.
Anna leült az anyja mellé, átölelte.
— Milyen jó, kislányom, hogy olyan hasonló vagy apádra. Az idő majd elmosja az arcvonásait az emlékezetemből, de te itt vagy előttem… Nagyon hasonlítasz rá — mondta szomorúan Borbála, lassan hintázva.
— Anyu, ti hogy ismerkedtetek meg? Soh— Hát, Annuska, furcsán ismerkedtünk meg — válaszolta Borbála, mélyet sóhajtva — a megyei munkásgyűlésen ragadt rám, amint meglátott, és egész életünkre összekapcsolt minket a sors, ahogy a Tisza összefonja a két partját.







