Már megérkeztek a bőröndökkel.
“Te megőrültél! Hova tegyem el ezeket a bőröndöket?” – kiáltotta Erzsébet néni a telefonba, miközben vagyontalanul hadonászott. – “Egy szobás lakásom van, érted? Egy szobás! Ti meg hányan vagytok, négyen?”
“Anyu, ne kiabálj már így!” – hallatszott a lány hangja a telefonból. – “Csak hárman jövünk, Tamás Marosváron maradt, éppen vizsgázik. Mi meg Marikával és Pistikékkel csak egy hétre, amíg nem találunk bérelhető lakást.”
“Egy hétre?!” – Erzsébet néni majdnem elejtette a kagylót. – “Zsófi, drágám, elképzeled, hogy milyen kicsi a lakásom? Itt még Cirmes, a macskám is alig fér el! Nektek meg gyereketek van, hol fog aludni? Az én pamlagomon?”
“Anyu, majd lerakunk valamit a padlóra, ne aggódj. A lényeg, hogy legyen tető a fejünk fölött. Pisti meg kicsi, nem foglal sok helyet.”
Erzsébet néni körülnézett a kis lakásban. A kiöregedett kihúzható kanapé, a régimódi fotel – a már elhunyt anyósától örökölt darab –, a pici konyha, ahol a hűtő is csak néha működött. Az ablakpárkányon álló muskátlik voltak az egyetlen vidám pont a zsúfolt kis térben.
“Zsófi, drágám, nem lehetne inkább egy panzióban megszállni? Nyugdíjas vagyok, alig van pénzem…”
“Anyu, még mit nem! Milyen panzió, amikor alig futotta a jegyre! Hallgass már, már a vonaton vagyunk, holnap reggel érkezünk. Csak csinálj egy kis helyet, jó?”
A telefonból jelzés hangzott. A lány letette.
Erzsébet néni a fotelbe roskadt, a telefonra meredve. Zsófi a családjával Körmenden Budapestre költözött, hogy új életet kezdjen. A veje, Péter, ígérte, hogy jó munkát talál a fővárosban, addig pedig nála laknak. Nála, a város szélén található pici lakásban, ahol már ő is alig fért el.
Cirmes, a fehér hasú vörös macska, hozzádörgölőzött, dorombolva.
“Na, Cirmes” – simogatta meg Erzsébet néni –, “készülj a vendégekre. Mostantól úgy fogunk élni, mint a heringek a hordóban.”
Felállt, kritikusan végignézte a lakást. A szekrény a szoba felét elfoglalta, a polcokon évek óta gyűjtött holmik torlódtak. Fotókeretek, többször elolvasott könyvek, porcelán figurák – lányától kapott apróságok.
“Muszáj lesz helyet csinálni” – sóhajtott.
A szomszédasszony, Irén néni, pont kivitte a szemetet.
“Erzsébet, mi ez a reggeli takarítás?” – kérdezte, látva, hogy a lakásból holmikat pakol ki.
“Hát, a lányom jön a családjával. Ideköltöznek” – válaszolta tömören Erzsébet, nem kívánva részletezni.
“Jaj, de jó! Meglátogatnak?” – kérdezte Irén néni, aki szeretett csevegni.
” Nem látogatóba. Állandóan. Vagyis amíg nem találnak lakást.”
“Jaj, de hát nálatok nincs hely…” – értelmesen rázta a fejét Irén. – “De tudod, a mai fiatalok. Azt hiszik, a szüleik intézik mindenüket.”
“Irén, sietek” – szakította félbe a beszélgetést Erzsébet. A szomszédasszony szeretett moralizálni, most pedig nem volt kedve hozzá.
Este a konyhában ült, teát ivott és gondolkozott. Zsófi az egyetlen lánya, aki a válás után feleségül ment Péterhez, és megszülte Pistit. Az unokája már négy éves volt, de ő csak kétszer látta, amikor Kőrmendre utazott. A jegy drága volt, a nyugdíja meg kevés, nem utazgatott sokat.
A veje gyárban dolgozott, de leépítés volt. Zsófi otthon ült a gyerekkel, néha magánórákat adott. Bérlekben éltek, majd amikor szűkös lett a helyzet, úgy döntöttek, Budapesten több lehetőség van.
Cirmes felugrott az ölébe, gömbölyödve elhelyezkedett. Erzsébet simogatta, közben a holnapra gondolt.
“Hogy férünk majd el, Cirmes?” – suttogta a macskának. – “És hogy fogunk enni? A nyugdíjam alig elég kettőnknek, most meg hárman leszünk.”
Reggel a csengő riasztotta fel. Fél hét volt. Erzsébet a köntösét kapkodva felkelt, mezítláb rohant az ajtóhoz.
A küszöbön Zsófi állt egy óriási bőrönddel, mellette Péter két táskával, közöttük pedig egy szőke, göndör hajú kislány álmosan dörzsölte a szemét.
“Anyu!” – Zsófi átölelte az anyját. – “Jaj, de hiányoztál!”
“Zsófikám, kislányom” – ölelte vissza Erzsébet, érezve, mennyit fogyott a lánya. – “Gyertek be, ne a küszöbön álljatok!”
“Jó reggelt, Erzsébet néni” – köszönt Péter, letette a táskát, kezet nyújtott. – “Köszönjük, hogy befogadtok minket.”
“Dehogyis, Péter, hiszen család vagyunk.”
Pisti apja lába mögé bújt, kíváncsian nézegetve az ismeretlen nagymamát.
“Pistike, ne légy ilyen félénk! Hiszen ez a nagyi!” – mondta Zsófi, letérdelve a kislány mellé. – “Emlékszel, mutattam a képeket?”
“Szia, drágám” – hajolt le Erzsébet. – “Milyen szép vagy! Olyan, mint anyukád kicsikorában.”
Pisti halványan mosolygott, de továbbra is apjánál maradt.
” Biztos éhesek vagytok az útról” – kapott magát Erzsébet. – “Gyere, főzök nektek reggelit.”
Bementek a szobába, és Erzsébet látta, ahogy Zsófi és Péter összenéznek. Igen, kicsi volt a hely. Nagyon kicsi.
“Anyu, hova tegyük a cuccokat?” – kérdezte óvatosan Zsófi.
“Tegnap helyet csináltam” – izgulva kezdett pakolni Erzsébet. – “A szekrény félig üres, a bőröndöt meg az ágy aláErzsébet néni mélyet sótájtott, ahogy végignézett a vendégeskedő családján, és bár a szíve tele volt szeretettel, tudta, hogy mostantán minden más lesz, és mégis szükséges, mert véget ért az egyedüllét, ami néha fájt, de legalább a magáé volt.







