**Boldog pillanatok**
Aznap, amikor Erika végre belenézett a tükörbe, úgy érezte, mintha egy idegen nézne vissza rá: hosszúkás arc, hegyes orr, vékony ajkak, és a szürke, hideg szemek. Csak a haját szerette – fekete, dús, hosszú frufruval, ami majdnem eltakarta a szemét.
„Apádra vagy hasonló. Ő pedig gyönyörű volt, különben nem szerettem volna bele.” – nyugtatta anya. „Van benned egy különleges báj, de nem mindenki látja meg.”
Apját Erika alig ismerte. Elhagyta őket, mikor még alig két éves volt. De emlékezett Róbert bácsira, a vidám, piros arcú férfira, aki a mennyezetig dobálta és mindig édességgel vagy valami olcsó játékkal érkezett. Az illata, drága dohány és pálinka keveréke, a férfiasság szaga volt számára. Anyu sokáig boldognak tűnt, amikor vele volt.
Mikor nagyobb lett, megkérdezte: „Miért nem házasodtatok össze?”
„Házas volt. Volt neki egy fia.” – anya hangjában még akkor is fájdalom csengett.
Aztán jött Vilmos bácsi. De őt Erika maga küldte el. Szaga volt – zokni és benzin. Alacsony, lapos orrú, lelógó ajkú, szomorú tekintetű. Mindig hozott egy üveg bort vagy pálinkát, meg egy csokit.
„Nincs vacsora bor nélkül! Kell a frissülés a munka után.” – mondta, amikor tizenkét éves Erika elítélően nézett rá.
Anyu keveset ivott először, aztán egyre többet. Ha Vilmos bácsi nem jött, egyedül ült a konyhában és sírt. Erika tudta, hogy így nem mehet tovább.
Egy nap, mikor anya nem volt otthon, rászánta magát:
„Vilmos bácsi, ön nős?”
„Honnan tudod?” – hebegte.
„Menjen haza a feleségéhez. Most rögtön.”
„Te ki vagy, hogy így parancsolsz?”
„Akkor elmondom a feleségének.”
Másnap már nem jött többé. Anyu sokat sírt, de végül abbáErika összeszorította a kezét, és tudta, hogy a boldogság végre az övé.







