2023. szeptember 28., keddi naplóbejegyzés
A Kerepesi temetőben sétálok a szürke felhők alatt, a sírfakók lassan vonulnak el a sírkő mögött. A síremlékek sorában megbúvó koporsóhoz állva szorítom a fejemet. Nem tudom, mi történt velem az elmúlt években; a gondolataim úgy kavarognak, mint a hajnal első szellője a Duna vize felett. Úgy érzem, mintha már meghaltam volna, és a testem csak a koporsóban hever, míg a lelkem még keres valamit.
Emlékszem, húsz évvel ezelőtt az első osztályban mikor egy szünetben én, Viktor, és a szomszédos padlóosztálybeli barátom, Jenő összefogtunk egy kis csatát az iskolaudvaron. Sziszegő por és kiabálás közt ültünk a régi fa padra, míg a többi fiú csapdákat hirdetett a kedvünknek.
Gyere, Jenő! kiáltották, Adj egy ütéssel egyet Vankó!
Üsd meg, Viktor! sikították a többiek.
A harc közben Jenő hirtelen a fülembe harapott, én fájdalomtól felkapaszkodtam, de a harc megállt. A tanári jelzónak hangja ismét hallatszott, és mi, amint a tanár lépett be, szintén megbékéltek. Ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk. Én a jó tanuló voltam, mindig felvettem a kezemet, míg Jenő a középső osztályzatok és a rosszabb viselkedés közé tartozott; tanárai gyakran szigorúak voltak vele. De tíz évig ugyanazon asztalon ülünk, és számos közös szenvedélyünk van.
Középiskolás éveinkben mindketten beleszerettünk egy szép lányba, Csengebe, aki a párhuzamos osztályban tanult. Az ő kék szemei olyanok voltak, mint a Balaton nyári tükrében visszaverődő fény. Táncórákat vett, és mi naponta el akartuk érni, hogy megnyerjük szívét. Ő azonban nem sürgősen választott, és végül mindannyiunk életét egy nagy ballagás váltotta fel.
Én a Budapesti Műszaki Egyetemre vágytam, de a szigorú felvételi és a családom anyagi helyzete miatt csak szakközépiskolába tudtam beiratkozni. Jenő gazdag családból származott, pénze nem volt hiány, de ő a gépészet felé vonzódott; egy autószerelő műhelynél kezdett tanulni. A tudományos pálya helyett arra a döntésre jutott, hogy a motorok bűvöletében fejtse ki tehetségét. Csenge a tánckarrierje miatt egy évre az európai színpadra ment, hogy megkeresse a jövedelmet, hiszen csak egyszer kap egy ilyen lehetőséget.
Bár különböző városokba és életutakba sétáltunk, a telefonhívások és az üzenetek folyamatosan tartották a kapcsolatot. Esténként gyakran találkoztunk egy budapesti kávézóban vagy egy klubban, ahol Jenő mindig egy újabb kalandot kereste, és én csak néztem, ahogy életünk színes szőnyege kibontakozik.
A szakközépiskola után a gyárba került a helyem, miközben tovább tanultam részmunkaidőben. Jenő pedig három év alatt saját garázsát nyitotta meg, néhány alkalmazottal, és már egy fényes sportautót is birtokolt. Egy igazi vállalkozó lett.
Csenge öt évre külföldön dolgozott, majd visszatért, hogy egy közös vacsorát tartsunk. Mindannyian izgatottak voltunk, hogy ki fog felkelteni a figyelmét. Egy asztalnál ülve, szíve zakatolt, miközben Jenő csak laza tréfákat dobált:
Nézd, megfelelő? kérdeztem, miközben a nyakkendőmöt igazítgattam.
Nyugi, barátom, csak lélegezz mélyen, és igyunk egy kortyot bátorságra!
Csenge tűnődve lelépett, és csodálkozva tűnt el: Milyen elegánsak vagytok, fiúk!. Jenő udvariasan lehúzta a székét, és csókkal üdvözölte a kezét, míg én csak szótlanul nyeltem el. Az este folyamán Jenő egész este táncolt Csengevel, én pedig csak néztem, és kérdeztem magamtól: Mennyi esélyem van? Őt már egy sikeres vállalkozó is vonz. Én csak a szüleimmel élek, és a bankszámlámon alig van forint.
Az este után, mint régi szokásunk, hazavittük Csengét. Néhány hét múlva végre elég bátorságot gyűjtöttem, és a házában állva, hosszú percekig kerestem a megfelelő szavakat. A csengőhang megszólalt, és Csenge nyitott:
Igazán, valóban? kérdezte, nevetve, Ez nem tréfa?
Igen, igen, igen! kiáltotta, és megcsókolt.
Később elmeséltem barátomnak:
Mit talált benne? Nem adhatok neki semmit, csak a szerelmemet. Kérlek, legyen tanúja a házasságunknak!
Rendben, válaszolta Jenő, de némi szomorúsággal jelezte, hogy ő is megkísérelt csalogatni Csengét, de szigorú visszautasítással járt számába. Nem vagyok megélő, de neked van egy stabil munka és biztos jövő.
A nagy nap után egy új lakásban laktunk együtt, amit Csenge a külföldi munkájából származó megszerezett pénzzel vásárolt. Néhány nevetés után Csenge viccelődve mondta: Ne aggódj, reggelire az ágyban fogok szolgálni, minden rendben lesz. A házasságunk lassan, de biztosan felépült, Csenge tánciskolát nyitott, és mi ketten a mindennapok forgatagában élünk.
Jenő most már a család jó barátja, olykor még féltékenyek vagyunk egymásra, de mindig segítünk: ha szüksége van a boltba vagy fel kell vennie a gyermeket, ő ott van. Közben a szomszédok azt suttogják, hogy én vagyok a lustaság királya, mert egyre több időt töltök otthon.
Egy nap, mikor a telefoncsengő felcsendült, egy ismerős hangja szólt:
Üdv, Viktor! Itt vagyok, én vagyok Jenő apja.
Mi történt? kérdeztem.
Jenő meghalt! Tegnap autóbalesetben.
A szívem darabokra hullott. Nem tudtam lélegezni, a gyomromban csak sírás lehetett. Csenge, már nyolc hónapos terhességben, nem akarta, hogy a fájdalom átvegye a baba egészségét, így egyedül mentem a temetésre. A sír mellett állva, a barátom képmását nézve, szorosan megfogtam a kezem, és könnyeim elöntötték az arcomat.
Jenő, barátom! Hálás vagyok, hogy megismertünk egymást. Köszönöm az összes közös évet, a nevetést, a bajokat. Kérlek, állj velünk, amíg meg nem születik a kisfiúnk.
Az én imám, hogy a lelke visszatérjen, amikor a gyermekünk megszületik, végül valóra vált. Az újszülöttet 10 hónaposra neveztük Jenőnek, és minden egyes vonása, a hajszín, a szemek csillogása, a karján lévő anyajegy mind emlékeztetett arra a barátra, akit elveszítettünk.
Miközben a kisfiunk nevét kiáltogattuk, hirtelen felkiáltottam:
Ááá, ez az az ujj! Azt a fület, amit Jenő harapott!
A gyerek csak nevetett, és azt mondta: Én vagyok!
Ez a nap arra emlékeztet, hogy az emberi kapcsolatok olyanok, mint egy szép magyar népdal: egyszerű dallam, de mélyen ragadós. A barátságunk nyomot hagyott bennünk, és a gyermekünk révén újra él. A legnagyobb tanulság, amit levontam, az, hogy a szeretet és a hűség túlél minden időt és veszteséget; ha nyitott szívvel élünk, a múlt emlékei mindig velünk maradnak, és új életre kelnek.
