— Azt hittem, nem jössz haza… — mondta csendesen a nő, mikor Bence belépett a lakásba.
Bence ledobta a táskáját a padlóra, levetette a cipőjét, és bement a konyhába:
— Mit főztél ma? — kérdezte szokás szerint.
Zsófia meg sem fordult.
— Semmit. De most nem ez a lényeg. Ma beszéltem a főbérlővel. Mondtam neki, hogy a hónap végén kiköltözünk.
Bence megállt, mintha lefagytak volna a lábai.
— Mi? Még nem találtunk másik lakást.
— Minek is keressünk? — fordult felé mosolyogva. — Költözünk… a volt feleségedhez, Klárához.
Leült egy székre, mintha fejbe vágták volna.
— Zsófia, eszednél vagy?
— Teljesen. Te magad mondtad, hogy a lakás fele még mindig a tiéd. Megspórolunk pénzt, már találtam ovit Bogdánnak a közelben, és a bolt is kéznél van.
Bence úgy érezte, nem jut levegő a tüdejébe. Régóta nem érezte magát úrrá az élete felett. A munka kevesebbet fizetett, az építkezés, amire nagy reményeket épített, elhúzódott, és a pénzből már csak a hiány gyötörte.
Zsófiával mindig is problémás volt a kapcsolata. Fiatalabb volt, követelőző és a fényűzéshez szokott. Régen vonzónak tűnt. Most már csak kimerítette.
Végül mégis felhívta Klárát.
— Nehéz helyzetben vagyunk. Kellene egy hely, ahol pár hónapig lakhatnánk.
— Ez a te lakásod is, Bence. Természetesen, gyere — válaszolta nyugodtan.
Amikor megérkeztek, Zsófia körülnézett a lakásban, és elégedetlenül elvonta a száját:
— Sötét — mondta, és cipőben sétált be a szobákba. — De megfelel.
Klára mindent türelmesen tűrt. De amikor a konyhába értek, határozottan közölte a szabályokat:
— Felváltva takarítunk. Külön főzünk. A hűtő közös, de mindenkinek a saját polca van.
Zsófia felháborodott:
— Nem a szálloda szabályai szerint akarunk élni!
— Mi meg nem szállodát üzemeltetünk — felelte Klára, a hangját sem emelve.
A következő hónap rémálom volt. Zsófia folyton ugratott Klárát, utalgatott, hogy költözzön el. De Klára kitartott. Bence hallgatott, mert tudta: ez mind az ő hibája.
Egy nap Klára így szólt:
— Elmegyek a szüleimhez. Pihenek egy kicsit. Csak arra kérlek, ne tönkretegyétek a lakást.
Zsófia alig tudta leplezni az örömét. Másnap pedig újra előállt a tervével:
— Rendeltem egy dizájnos átalakítást, kiválasztottam a csempét, fizetni kell…
Bence kivörösödött:
— Elment az eszed?! Mi semmit nem beszéltünk meg. Nem adok egy forintot sem!
— És te ki vagy, hogy dönts? — vágott vissza mérgesen. — Már rég nem a férjem vagy, csak egy majdnem üres pénztárca.
Este összepakolt a cuccaikat.
— Bogdánnal Szegedre megyünk. Ha vissza akarsz minket hozni, gyere utánunk. És hozz pénzt.
Bence csendesen kivette a bankkártyáját, és beleejtette a táskába.
— A fiúmmal vasárnaponként fogok találkozni.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Bence érezte: ez az első szabad perc évek óta. Az ablakhoz állt, és sokáig nézte a folyót.
Egy hét múlva Klára hazatért. Csöndesen, ahogy szokta. Hallotta a csapból folyó vizet, és rohant, elfelejtve, hogy most már megint ketten vannak a lakásban.
— Bocsáss meg… — motyogta, amikor meglátta.
Klára kiment a konyhába, ő pedig hátra sem fordulva mondta:
— Azt hiszem, még mindig szeretlek.
— Én is, Bence. De vissza nincs út. Maximum ha mindent elölről kezdünk.
— Kész vagyok rá — suttogta.
— Kész vagy… — Klára elmosolyodott. — Úgy érzem, megint nekem kell majd eltartani téged. Na, éhes vagy?
— Persze. Reggel óta nem ettem semmit.
— Akkor hámozd le a krumplit. Itt, egyébként, mindenki magának főz.







