„Azért jöttem, hogy visszaadjam az exbarátnőm holmiját… De az anyukája nyitott ajtót alig valamiben”

Azért jöttem, hogy visszavigyek néhány holmit az exemnek És az anyukája nyitott ajtót, alig takarva magát.

Nem akartam ott maradni. Nem akartam egy szót sem szólni. Egy srác voltam egy kartondobozzal és egy tervekkel teli fejjel, hogy szépen letudjam ezt az egészet. Csak hát az élet ritkán kérdezi meg tőlünk, mit is akarunk. Kovács Márk vagyok, 31 éves, építőipari projektmenedzser. Három hete szakítottam Fábián Editával.

Nem volt drámai, nem csapkodtunk ajtót, inkább olyan volt, mint egy lassan eresztő bicikligumi. Úgy eresztett le minden, hogy szinte észre sem vettem, mikor fogyott el a levegő végleg. Négy hónapig voltunk együtt nem tűnik soknak, de négy hónap nagyon hosszú tud lenni, amikor két ember nem illik egymáshoz. Nem volt harag, csak egy doboz Edina holmi ülött a nappali sarkában, minden reggel emlékeztetve rá, hogy még ezt is el kéne intézni.

Kétszer is írtam Editának SMS-t, hogy mikor jön érte. Mindig azt mondta, majd. Aztán mégsem jött. Végül egy csütörtök este munka után, kissé poros munkásruhában, bakancsban bepakoltam a dobozt a Suzukiba, és elindultam Érd felé, ahol Edina anyukája, Fábián Ilona lakott. Edina visszaköltözött hozzá, miután a saját albérlete kútba esett. Említette, hogy az anyja háza nagy, kertvárosi, csendes környék, szép kerttel.

Elképzeltem egy ötvenes éveiben járó nőt, olvasószemüvegben, rakott krumpli a sütőben. Megnyomtam a csengőt. Odabentről nyugodt, lassú lépteket hallottam. Aztán kitárult az ajtó, és minden gondolatom elillant. Ilona ott állt, alig bokáig érő selyemköntösben, és semmi másban. Az élénkvörös haja még vizesen omlott a vállára, pont úgy nézett ki, mint aki két perccel előtte ugrott ki a zuhany alól.

Nem volt zavarban, sőt, talán fel sem fogta. Csak rám nézett, békés gesztenyebarna szemeivel, és annyit mondott: Maga biztos Márk. Igen, azt hiszem, igen, mondtam. Nem is voltam biztos benne, hogy működik a szám. Kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és közölte, hogy Edita elugrott még a boltba, kb. egy óra, mire hazaér. Megkérdezte, nem akarok-e bejönni addig.

Lenéztem a dobozra, vissza rá. Minden épelméjű részem azt mondta, hagyjam a dobozt a küszöbön, mondjak köszönetet, és húzzak haza. Ehelyett beléptem. Ilona becsukta mögöttem az ajtót, aztán eltűnt a folyosón, olyan természetességgel, mintha vadidegenek vendégeskedése fürdőköpenyben nála lenne a csütörtök esti rutin. Álltam az előszobában, nézelődtem. A ház nem csak fizikailag volt meleg, hanem úgy, mintha tényleg törődnének vele.

Az ablakpárkányon igazi növények, nem művirág. A kanapé melletti asztalon félbehagyott puzzle, tán kétezer darabos. A nappaliban óriási könyvespolc roskadásig tele könyvekkel, néhányat már csak keresztben préseltek be az álló kötetek tetejére. Amikor Ilona visszajött, már farmert viselt és laza, ujját könyékig feltűrt lenvászon blúzt, haja még vizes, de be volt tűzve.

Volt valami gondtalan magabiztosság benne, amitől a szoba egyszerre kisebbnek tűnt, de egyben barátságosabb is lett. Két pohár citromos jeges teát hozott, szó nélkül kezembe nyomta az egyiket, majd a konyhaasztalra bökött: Üljön csak. Nem volt benne semmi sértés, csak határozottság, úgyhogy leültem. Megkérdezte, meddig voltam együtt Edinával. Négy hónap, mondtam. Bólintott, ahogy az ember bólint, amikor valamit pont úgy kap vissza, ahogy számított rá.

Kérdeztem, Edina mennyit mesélt rólam. Ilona a poharát nézte: Eleget. Tudom, hogy a szakítás közös volt, és hogy maga nem egy rossz ember. Felnézett. A többit most ismerem ki magam. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel, úgyhogy inkább témát váltottam, és rákérdeztem a puzzle-re. Kiderült, magyarországi nemzeti parkok térképe, ezernéhányszáz darabos, három hete csinálja, mert folyamatosan bepotyognak a darabok a kanapé mögé.

Mondtam, jó vagyok a puzzle-ben. Egy kicsit felhúzta a szemöldökét. Ez biztosan nem igaz. Meglepődtem, kérdeztem miért. Mert aki jó benne, az nem hozza fel ilyen gyorsan. Megvárja, amíg rákérdeznek. Felnevettem úgy igazán, kontrollálatlanul. Ő is elmosolyodott. Ott ültünk negyvenöt percet a konyhaasztalnál. Kiderült, hogy Ilona 53 éves, de úgy mondta ezt a számot, mintha a kávérendelését sorolná; tényt közöl, semmi több.

Két éve elvált, húsz év házasság után, úgy írta le az egészet, mint egy könyvfejezetet, ami fontos volt, de most már hátul van a kötetben. A ház nála maradt. Tavaly indított egy kis kerttervező vállalkozást. Imádja a régi magyar jazz lemezeket és a silány akciófilmeket, a kukoricás puliszkát pedig csak egyféleképp hajlandó elkészíteni.

Meséltem neki a munkámról, hogy Békéscsabán nőttem fel, és teljesen véletlenül csöppentem az építőiparba egy nyári diákmelóként kezdődött, aztán valahogy benne ragadtam, és végül nem is utálom annyira. Tényleg érdekelték a részletek, visszakérdezett, jegyzetelt fejben, sőt, a beszélgetés közben visszautalt arra, amit tíz perce említettem. A negyvenhetedik percnél Edina felhívta az anyját, hogy a bolt tömve van, még másfél óra, mire látjuk.

Ilona rám nézett, minden pátosz nélkül: Ha éhes, van, mit megmelegíteni. Mondtam, nem akarok terhére lenni. Erre kinyitotta a hűtőt: Maga az én konyhaasztalomnál issza a jeges teámat, ez a hajó elúszott, Márk. Így hát maradtam vacsorára. Készített csirkét rizssel, egyszerű, de jó volt; ott üldögéltünk a kicsi asztalnál, közben a kertváros elcsendesedett, kint besötétedett.

Valamikor teljesen elfeledkeztem Edináról, meg a dobozról, meg a hazafelé útról. Csak ott ültem a konyhában egy nővel, akit egy órája ismerek, és furcsa módon egészen otthon éreztem magam. Mire Edina végre hazaért kocsijának fényszórói bevilágítottak a konyhaablakon át , mi épp arról vitatkoztunk Ilonával, hogy vajon a városi vagy az autópályás vezetés a stresszesebb. Ő gondolkodás nélkül a városit mondta: Legalább az autópályán mindenki ugyanabba az irányba megy!

Még ezen töprengtem, mikor hallottam, ahogy Edina bejön. Meglátja az előszobában a dobozt, majd engem az anyja mellett a konyhában és egyszerűen lefagy. Először Ilonára, aztán rám néz, aztán a két elmosogatott tányérra a szárítón. Együtt vacsiztatok? kérdezte. Ilona teljes nyugalommal bólintott: Igen, kérsz valamit? Edina lassan letette a szatyrot, mintha időt akarna nyerni a feldolgozáshoz.

Aztán nekem szegezte: Mióta vagy itt? Ránéztem az órámra. Kicsit több mint két órája. Persze csak annyit mondtam, Nemrég. Edina hosszasan nézett rám, aztán vissza az anyjára. Valami lejátszódott köztük, olyan szó nélküli beszélgetés, amilyen csak anya és lánya között létezhet. Aztán Edina felkapta a szatyrokat, szó nélkül bevonult a konyhába. Felálltam Köszönöm a vacsorát, mondtam Ilonának.

Ő kikísért az ajtóig, nekidőlt a keretnek, karba tett kézzel, és csak ennyit mondott: Nincs miért. Kiléptem a teraszra. A késő esti levegő hűvös volt, a villanykörte kétszer pislákolt a fejemben, miközben leléptem a lépcsőről.

Felfigyeltem egy kicsit lelógó vezetékhüvelyre a lámpánál. Elraktároztam magamban, semmit sem szóltam, csak mentem tovább. Visszanéztem egyszer. Még mindig az ajtóban állt, nézett, de nem tolakodóan. Jó utat, Márk. ennyi. Bólintottam, és bedobtam magam a Suzukiba. Hazáig csak azon a nőn gondolkodtam, akiről eszem ágában sem kellett volna. És az az őszinte, vagy szomorúan őszinte igazság, hogy nem is akartam abbahagyni.

Mondogattam magamnak, hogy nem megyek vissza nem mintha bármi olyan történt volna. Csak csirkét ettünk, beszélgettünk az autózásról, aztán eltűntem. De az a konyha, Ilona könyökölése a pulton, ahogy szó nélkül teát nyomott a kezembe, ahogy tényleg figyelt, valahogy bennem ragadt reggelig. Feküdtem a sötétben, és arra gondoltam, amit mondott: Az autópályán legalább mindenki ugyanabba megy. Nem is tűnt nagy mondatnak, de örökre megmaradt, ahogy az igaz dolgok szoktak.

Másnap dolgoztam: új irodaház terveit néztem át Pesterzsébeten, két alvállalkozóval beszéltem, asztalnál ettem egy melegszendvicset. Nem gondoltam Ilonára csak négyszer, és mindannyiszor megpróbáltam visszaterelni magam a valóságba.

Szombat reggel aztán a barkácsboltban voltam, Miklósi Peti teraszának javításához vettem anyagot, amikor elmentem egy kültéri lámpaalkatrész-sor mellett, és beugrott a teraszlámpa a pislákoló, amit Ilonánál láttam elmenni. Láttam a laza kábelborítást. Ez veszélyes, mondtam magamnak hangosan a polc előtt egy hölgy a virágföldes kocsijával oldalra nézve gyorsított is. Bevásároltam Petinek, de vettem alkatrészt Ilonának is.

Nem szóltam előre. Tudom, hogy ez már választás volt, csak akkor még magamnak sem mondtam ki, mire készülök.

Szombat délelőtt parkoltam Ilonáék előtt szerszámosládával és két pohár friss presszóval. Kettőt vettem, már nem is játszottam az ártatlant. Ilona festékes farmerben, túlméretes flanel ingben nyitott ajtót; haja most is vizesen omlott a vállára, bal karján halványkék festékcsík, egy pötty az állán (amit nem vett észre). Nézte a szerszámosládát és a két kávét, hallgatott egy pillanatig, majd ennyit mondott: A teraszlámpa laza vezeték héja.

Láttam, amikor mentem el csütörtökön, a következő esőnél gond lesz. Nézett rám csöndesen. És a kávé? kérdezte. Arra már nem ilyen könnyű magyarázatot találni. Beengedett. A végén még a vendégmunkát is elvégeztem a teraszlámpán negyedóra alatt, ő pedig közben a tartalékszobát festette, kis ecsettel, türelmesen. Amikor kinéztem az ajtóból, a falak már gyönyörűen, egyenletesen halványkékre festve.

Elmondta, hogy már egy éve halogatja, de most elunta. Megkérdeztem, miért pont ezen a hétvégén. Csak megvonta a vállát: Néha beleun az ember, hogy mindig halogat valamit, amit ki kellene pipálni. A lámpa húsz perc alatt kész lett. Kihozta a nálam hagyott kávét, felült a lépcső tetejére, miközben dolgoztam. Nem beszélt feleslegesen nem töltötte ki a csöndet megszokásból, hanem hagyta, hogy a csend csend legyen. Direkt lassabban szereltem, mint ahogy szükség lett volna.

Mire végeztem, már visszatért a szobafestéshez. Megkérdeztem, segíthetek-e. Nincs szükségem segítségre, mondta. Tudom, válaszoltam. De ha már úgyis csak álldogálok, bemehetek a másik sarok falához? Átnyújtotta a tartalék hengert a leterített fóliáról. Szótlanul dolgoztunk tovább. Úgy mozogtunk egymás mellett, mintha már évek óta együtt festenénk nem gabalyodtunk egymásba, nem kellett bocsánatot kérni, nem kérdeztük kétszer ugyanazt.

Egyszercsak megkérdezte, Hogy van maga, úgy igazán? Nem azt, hogy hogy vagyok azt mindenki kérdezi , hanem azt, hogy tényleg hogy vagyok. Folytattam a festést, gondolkodtam, ki lehetne kerülni a témát, de végül elmondtam. Elmondtam, hogy már egy éve olyan, mintha mozognék, de nem mennék sehová. Hogy a munkám oké, kívülről minden rendben, de valami belül elcsendesedett, és nem tudtam, hogyan hozhatnám vissza. Hogy Edinával való szakítás nem fájt úgy, ahogy egy szakításnak kellene, és ez jobban zavart, mint maga a szakítás, mert elgondolkodtam rajta, egyáltalán ott voltam-e az egészben.

Ilona hallgatott egy kicsit, majd megszólalt anélkül, hogy rám nézett volna: Tudja, mi ez? Mikor annyi ideje azt csinálja, ami logikus, hogy közben elfelejti, érzett-e valamit egyáltalán. Megálltam a falnál, csak néztem a kéket, és hagytam, hogy ez a mondat leüljön bennem. Megkérdeztem, honnan tudja. Akkor nézett rám először hosszabban, mindenféle fennhéjazás nélkül, egyszerűen, emberien. Tizenkét évig éltem ebben az érzésben. És három év kellett, mire kiderült, hogy neve is van.

Nem sokkal dél előtt végeztünk. Ilona elmosta az ecseteket a mosóban, én felhajtogattam a fóliát, visszatoltam a bútorokat. Mikor kész lett a szoba, átkarban állt az ajtóban, csak úgy magának mondta: Jobb lett. Mellé álltam: Sokkal jobb. Elindult a konyhába. Megkérdezte, maradok-e ebédelni nem muszáj, nincs benne semmi nagy ügy de ott volt a levegőben, hogy maradjak.

Levest melegített, paradicsomlevest, hozzá sajtos pirítóst sütött. Leültünk egymással szembe, beszélgetett a vállalkozásáról, egy rosszindulatú ügyfélről, arról, hogy csak magának akarta bizonyítani: megy a cégalapítás negyven felett is. Azt mondtam, szerintem megy neki. Ő szerint is van, hogy igen, van, hogy még gyakorolja. Akkor pont ketten vagyunk így, mondtam. Elmosolyodott; igazi, csendes és meglepett mosoly volt, mintha nem is számított volna rá, hogy ezt valaki megértheti.

Megszólalt a telefonja a pulton, villogott az üzenet, de ő csak egy pillanatig nézte, aztán képernyővel lefelé fordította vissza. Nem kérdeztem, de láttam.

Evés után elmondta, hogy vannak dolgok, amiket még rendeznie kell. Szeretném, ha ezt tudná, mielőtt bármi is lesz ebből. Letettem a kanalat, ránéztem, ő meg csak a leveses tálját bámulta, mintha valami nagy dologra várna. Nem sietek sehová, mondtam. Rám nézett, valamit keresett az arcomban, és mintha meg is találta volna, úgy fordult vissza a leveséhez. Hazafele vezetve már festék volt a pólómon, és az az érzés, hogy most valami nagyobbat kezdtem meg, mint egy nyavalyás teraszlámpa.

Vasárnap nem egészen váratlanul, de Ilona hívott fel először. Kedden hét után ültem a kocsiban, hamburgerre vártam egy Lurdy-házi drive-thru-ban. Pittyeg a telefon: Fábián Ilona. Néztem a kijelzőt, vagy két másodpercig, mire felvettem.

Nem köszönt rögtön, hanem pár másodperc hallgatás után annyit mondott: A hátsó kertkapu beragadt, holnap reggel ügyfél jön, szóval ma este ki kéne javítani, hogy tudjak pakolni a mintacserjékkel. Háromszor próbáltam kifeszíteni, semmi. Megkérdeztem, megvan-e duzzadva a fa az eső miatt. Hosszan hallgatott, aztán elnevette magát: Nem is gondoltam rá, az eső lesz az. Mondtam, átugrom, tíz-tizenöt perc, a drive-thru-ban úgysem mozdul az autósor.

Odaértem kicsivel nyolc előtt, az ég mély sötétkék, épp vacillált az este és az éjszaka között. Ilona kinti kabátban, munkavédelmi bakancsban, a kerítés mellé rakott cserépnövények között. Már tíz méterről láttam, hogy a kapu deszkája kiszívta a vizet, a sarka beszorult. Guggoltam, nézegettem, majd közöltem vele, hogy a fa kitágult, le fog kelleni gyalulni. Kicsit csodálkozott: A mai világban is van, aki kézi gyalut használ? Vállat vontam: Néha hasznosabb, mint gondolná.

Visszamentem az autóhoz, előkotortam a szerszámokat, közben Ilona sorban állítgatta a cserepeket a kerítés mentén; komolyan, de nem izgágán. Közben néztem, ahogy nyugodtan pakol, tudja, mit akar, néha próbálgat, de határozott. A kapu nyolc huszonnégykor kinyílt Ilona kétszer tesztelte, gyorsabb volt, mint gondoltam, mosolygott. Az eső végezte a nagyját, mondtam, én csak szóltam a fának pár keresetlen szót.

Letettem a szerszámot, visszamentem a kertbe. Megkérdezte, segítek-e a nagy cserepet átpakolni. Odarakosgattam, ő pontosan 10 cm-rel arrébb rakta. Majdnem jó volt. Majdnem az csak a patkóval számít, mondta, mire nevettünk.

Csönd volt. Még nem akartam hazamenni. Kérdezte, leülök-e a hátsó tornácon, mondtam, semmi nincs most ennél fontosabb. Két régi fapad, előttünk a kert, a konyhaablak fénye kifolyt a növényekre. Ilona egy pohár vizet ivott, én semmit. Maga mindig azt mondja, hogy minden rendben, mondta. A rendben magánál egy félig becsukott ajtó mindig ezt mondja. Néztem a kertet, aztán elgondolkodtam: Mit mondjak helyette? Csak az igazat. felelte. Nem vagyok rendben, de itt jobb, mondtam végül. És ez igaz volt.

Csend. Nekem is mondta nagyon halkan. Két egyszerű szó, de komoly súlyt hordoz, és mindketten éreztük. Ekkor gördült be egy autó a kocsibeállóra, reflektorai keresztbe világították az udvart. Ilona kihúzta magát. Kicsit más lett rögvest. A kertkapu kinyílt, belépett egy ötvenes, szélesvállú férfi, elegáns ingben nem látszott túl barátságosnak.

Ilona felállt: Robert, legalább telefonálhatnál. Arra jártam, mondta a férfi, hangjában csiszolt udvariasság, vérbeli magyar passzív agresszió. Ki ez? kérdezte. Egy barát, segített a kapunál. Hát ez kedves volt tőle, mondta úgy, hogy pontosan az ellenkezőjét értette. Bemutatkoztam, kezet fogtunk pont olyan szorítóssal, amivel a férfiak jeleznek. Nem feszültem rá, tartottam. Ilona végignézett rajtunk, majd Roberthez fordult: szóban tudta le a közös számla ügyét, amit az ügyvédje hozott fel.

Robert tíz perc múlva eltűnt, a motor zúgását még tartotta a csend. Ilona visszaült, csak akkor sóhajtott fel. Az exférjem. Szeret időnként emlékeztetni rá, hogy még mindig megteheti. Kérdeztem, még mindig hatásos-e. Már kevésbé. Csak bólintottam. Nem faggattam tovább. Megültem mellette, a tavaszi föld szaga, a nedves kert körülöttünk. Nem kellett volna maradnia, mondta halkabban. Tudom. Jó, bólintott, és még egy darabig szó nélkül üldögéltünk, míg az este is lecsendesedett.

Amikor elindultam, őt a bejárati ajtóban találtam. Ugyanúgy dőlt neki a keretnek, karba tett kézzel. Egy pillanatra komolyabb volt, mint először. Ő bonyodalom lesz, mondta. Bonyolulttal még elbírok, válaszoltam. Nézett rám, hosszasan, majd: Jöjjön vissza szombaton! Most én főzök igazit. Ott leszek. és mentem, hátra sem néztem, tudtam, hogy még mindig az ajtóban áll. Van, amit érez az ember.

Szombaton perc pontosan érkeztem, egy üveg villányi vöröset vittem, azt is vagy fél óráig válogattam. Ilona egy sötétzöld, tiszta, egyszerű ruhában nyitott ajtót; elvesztettem az első 15 másodpercet, csak álltam. Fel is öltözött, mondta, a borral a kezemben. Ránéztem az ingemre: Ez csak egy ing! Elmosolyodott: Jól áll! Beengedett, a házban sült hús, fokhagyma, majoránna illata. A konyhaasztal díszítve: teríték, összehajtott textilszalvéta, kis mécses.

Régi magyar jazzlemez szólt a háttérben, amit nem ismertem fel, de rögtön megtetszett. A konyhapultnak támaszkodva beszélgettünk. Egyszer csak elmesélte, hogy a szerdai ügyfél séta jól sikerült, két új kertet is ajánlottak neki. Nem dicsekedve, csak úgy, mintha ez tényleg örömmel töltené el. Mondtam, legyen büszke, azt válaszolta, kezd már megtanulni az lenni.

Rákérdeztem Robertre. Miközben ellenőrizte a sütőt, csak csendben válaszolt: Az ügyvédem rendezi, ő próbálja tartani a kontrollt, de most már nem az ő szabályai szerint megy tovább. Megkérdeztem, sokat csinálta ezt korábban? Igen, és én hagytam, ezen még dolgoznom kell. Nem mondtam, hogy már mindegy, vagy hogy ne bántsa magát. Hagytam, hogy kimondja, amit magából ki akart mondani.

A vacsora sült csirke volt, ropogós kenyérrel és zöldségekkel két utcával arrébb vette a kis pékségben. A gyertya közénk világított, már nem játszottunk semmiféle csak barátságot. Kérdezte, szeretem-e, amit csinálok elgondolkodtam, aztán mondtam, Többször igen, mint nem. Annyi elég. Fél üveggel később a telefonja megint világított a pulton.

Fintorodott, aztán visszafordult. Ráér, mondta. Robert amikor úgy hiszi, egyedül vagyok… most van jobb dolgom. Igen, éreztem is, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja.

Vacsora után kiültünk a tornácra a maradék borral. Azóta is kitett egy meleg fényű lámpafűzért, elmesélte, hogy szerdán délután rakta fel csak úgy, mert jól esett. A padon egymás mellett ültünk, nem értünk össze, de tudtuk mindketten: ez már választás. Elmesélte a házasságának részleteit is: hogyan lett egyre kisebb és halkabb, hogy könnyebb volt inkább nem mondani bizonyos dolgokat. Hogyan nézett tükörbe három évvel a válás előtt, és nem emlékezett, mikor tett bármit is csak magáért. Végighallgattam, ő pedig láthatóan maga is meglepődött, hogy ennyi mindent megosztott.

Nagyon könnyű magával beszélgetni. Ez kicsit idegesítő. Majd igyekszem elviselhetetlenebb lenni, mondtam. Erre igazán felnevetett. Aztán újból csend lett de ez már másfajta csend, az, ami előtt valami fontos történik.

Kihajoltam a kertre, a cserepes növényekre, aztán Ilona, felém fordulva, azt mondta: Nagyon rég nem engedtem meg magamnak, hogy akarjak valamit. Fura, de most már eluntam a biztonságot. Óvatosan megfogtam a kezét, úgy, ahogy az ember akkor teszi, ha már rég szeretné, de csak most meri. Ránézett a összefont ujjainkra, majd rám, nem húzta el, közelebb ült. Megcsókoltam. Ez nem volt különösebben bonyolult csók. Nyugodt és biztos, ahogy azok a dolgok, amelyek mindig is ebbe az irányba tartottak.

Amikor elváltunk, még mindig hozzám simult, azt mondta: Edinának lesz ehhez egy-két szava. Valószínű. A volt férjemnek meg még több. Hajrá, válaszoltam. Hallgatott kicsit.

Nem ijesztik el ezek? kérdezte. Ránéztem erre a nőre, aki selyemköntösben ajtót nyitott egy idegennek, gond nélkül beengedte, majd rá merte bízni a kertkaput, aki felépítette magát nulláról, miközben évekig láthatatlanná tette saját magát. Egy cseppet sem, mondtam. Ilona összefonta az ujjait az enyémmel, nekem dőlt, és csak ültünk ott sokáig a konyhából kifújt a jazzlemez hangja, körülöttünk a hűvös májusi este.

Azóta a hátsó kapu egyszer sem ragadt be, mert egy vasárnap új keretet csináltam neki, Ilona pedig egy kempingszékből dirigált, kávéval a kezében, irtó bicskanyitogató, mégis vonzó magabiztossággal.

Edina tényleg kifejtette a véleményét hosszan beszélgetett az anyjával, aztán végül beismerte: még sosem látta Ilonát ilyen békében. Robert kétszer is hívott, Ilona nem vette fel, az ügyvéd vitte tovább, a többit az élet rendezte.

Pár hónappal egy kartondoboz, egy selyemköntös és egy pohár jeges tea után ott ültem Ilona konyhájában, miközben ő odaégette a melegszendvicset, mert túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megnevettesse engem. Káromkodott egyet, ablakot nyitott, én meg elvettem tőle a lapátot, hogy befejezzem a munkát. Mellém állt a tűzhelynél, rám sandított: Maga nem is olyan haszontalan, mint hittem. Mosolyogva mondtam: Örülök, hogy megadta az esélyt. Finoman vállal nekem dőlt. Én is.

Kint a teraszlámpánk világított a bejáratnál nem pislákolt, nem lógott. Csak tette a dolgát. És néha ennyi bőven elég.

Rate article
News 24 Justall
„Azért jöttem, hogy visszaadjam az exbarátnőm holmiját… De az anyukája nyitott ajtót alig valamiben”