**Utolsó kocsi**
Zsófia lassan sétált a szupermarketbe, figyelte, ahogy mindenki siet, különösen a férfiak – holnap nőnap van. Mindig is szerette ezt az ünnepet, amikor még élt a férje, hozott neki egy csokor virágot, és megpróbálták együtt megünnepelni. De már évek óta egyedül élt, mióta elhunyt a férje.
Ötvennyolc évesen, a barátnői keserű tapasztalatait látva, nem is igazán vágyott új kapcsolatra.
– Minden rendes férfinak már van felesége, jól bekötötték őket. És én meg nem állok le akárkivel – mondta barátnőjének, Ilonának, amikor egy kávézóban ültek. – Tudod, Ilonka, megszoktam már, hogy egyedül vagyok. Nem akarom megváltoztatni.
Ilona boldog házasságban élt, a férje volt a támasza, ezért sajnálta Zsófiát. Jó ember volt, de fiatalon özvegy maradt.
– Talán még találsz magadnak valakit – próbált reményt adni neki Ilona.
– Ó, hagyd már, Ilonka! Hol találnék egy jó férfit? Inkább beszéljünk másról – és hosszan elbeszélgettek a gyerekeikről, unokáikról, a női dolgokról.
Zsófia valóban megszokta az egyedüllétet, és nem akart változtatni. Elfáradt a zajtól és a sietségtől, de be kellett mennie a boltba. Este felé járt, korai tavasz volt, nedves hó esett. Délelőtt beugrott a fia, gratulált az ünnephez.
– Anyu, itt egy csokor virág, holnap nem tudok jönni, barátainkkal leszünk a nyaralóban… Ha akarsz, gyere velünk, örülnénk neked.
– Köszönöm, fiam, de inkább itthon maradok, a fejem is fáj egy kicsit, jön a tavasz – udvariasan visszautasította.
Gondolataiba merülve lépett be a boltba, vásárolt, majd sorban állt a pénztárnál, közömbösen figyelve az ünnepi lázat. Viccesnek találta, ahogy a férfiak ide-oda rohangálnak:
– Hirtelen mind felismerik, hogy van egy drága és szeretett nőjük, kapkodnak a tulipánok és mimózák után. Jó nekik, nekik csak egy nap van ilyen izgalommal. A nők meg állandóan rohannak – mit vegyenek, mit főzzenek, mit vegyenek fel…
Egy kellemes parfüm illata kapta meg Zsófia figyelmét, ami a sorban előtte álló férfitől áradt, aki egy teli bevásárlókocsival várakozott. Magas, őszes, próbálta elképzelni:
– Drága illat, biztosan jól néz ki – gondolta, lassan haladva a sorban.
Körbenézett, minden pénztár nyitva volt, és mindenhol hosszú volt a sor. De a gondolatai visszatértek az előtte álló férfihoz, mintha az illat nem engedte volna békén.
– Jól öltözött – nézte a hátát, majd oldalról is megvizsgálta. – Valakinek a férje, ennyi kaját vett, tele a kocsi.
Látta, hogy a férfi egyik kezével a kocsit tartotta, a másikban pedig telefonált, röviden válaszolgatva:
– Igen, megvettem. Igen, ezt is. Igen, hamarosan otthon leszek.
– A feleségével beszél, ki másról lenne szó… – gondolta.
Az idegen a beszélgetés után a zsebébe akarta tenni a telefont, de kicsúszott a kezéből. Zsófia gyorsan reagált, utoljára még megfogta, nem engedve, hogy a földre essen. A burkolat kemény volt, szétütődhetett volna. A férfi hirtelen megfordult, és olyan tekintettel nézett rá, hogy Zsófiát mintha villám sujtotta volna.
– Na, ezt még hiányoltam hatvanhoz közel – villant át az agyán, és megdermedten állt.
– Köszönöm – mondta a férfi, visszavette a telefont, és mosolygott. – Most már adós vagyok önnel.
– Szívesen – válaszolta Zsófia.
Éppen sorra került az idegen, kifizette a vásárlást, majd sietve kihúzta a bevásárlókocsit az üzletből, valószínűleg a kocsijához.
– Ennyi volt, feleslegesen izgultam – gondolta Zsófia, miközben fizetett.
Miután becsomagolta a cuccait, lassan kiment a boltból, és azonnal szembetalálta magát az idegennel. Kapucnit húzott a fejére, mintha őt várta volna, és egy lépést tett felé.
– László – mutatkozott be.
– Zsófia – válaszolta, ismét idegesen.
– Nagyon hálás vagyok, hogy elkapta a telefonomat – mosolygott László. – Megkérdezhetem a számát?
Zsófia mintha hipnózisban lett volna, elmondta a számát, mosolyogva. László megköszönte, elköszönt, és a kocsija felé indult. Hamarosan eltűnt a hóesés és a forgalom között.
– Mi volt ez? – csodálkozott. – Minden olyan gyorsan történt, és odaadtam a számomat gondolkodás nélkül… – Lassan hazafelé indult.
Hazaérve kicsomagolta a szatyrot, átöltözött otthoniba. Este volt már, sötétedett, egyszerű vacsorát készített, majd nekiállt böngészni.
De amikor bekapcsolta a tévét, pont a kedvenc műsora futott. Szerette hallgatni a szívből jött éneklést, amit hétköznapi, de tehetséges emberek adtak elő. És még jobban érdekelték az élettörténetek, ahogy mindenkinek másféleképpen alakul a sorsa, ahogy megtalálják a boldogságukat.
Zsófia gyorsan megette a vacsoráját a tévé előtt, elvitte a tányért a konyhába, nem akarta elszakadni a műsortól, de épp reklám volt. A telefonja a szobában volt, nem hallotta azonnal a csengést, de amikor belépett, felvette.
– Jó estét, itt László. Meglátogathatnám önt? – kérdezte a mély hang, és Zsófia majdnem el







