Ostobácska gyerekeink elhatározták, hogy majd milyen önállóak lesznek, s a végén adósságba keveredtek és elveszítették a lakásukat.
Amikor a gyermekeink, Lili és Bence összeházasodtak, mi, mindkét oldalról a szülők, úgy gondoltuk, segítünk nekik saját otthont teremteni. Nekem és a feleségemnek is volt egy kis félretett pénzünk, ahogy Lili anyósáéknál is. Összedobtuk a forintokat, s az összeg elegendő lett volna egy kisebb lakásra Budapesten. Szerettük volna nekik azonnal megvenni, de ők kijelentették: felnőttek, önállóak akarnak lenni, majd ők saját erőből vásárolnak.
Néhány hónappal később megtudtuk, hogy vettek is lakást de nem is akármilyet, hanem háromszobásat a XI. kerületben. Hogyan lett erre pénzük? Hát persze, hogy bankból vettek fel hitelt. És ki fizeti a törlesztőt? kérdeztük. Rálegyintettek, simán megoldják majd.
Ezután következett a következő vágyuk: autóra is szükségük volt. Valóban, a lakás messze volt a munkahelyüktől, s a BKV-t macerásnak találták. Új autót vettek, szalonból, szintén hitelre. Hiába tanácsoltuk nekik, hogy inkább használtat vegyenek, hisz spórolni is lehetne, csak legyintettek: ők tudják, hogyan kell felelősen élni.
Aztán szerettek volna gyereket, s lehetőleg úgy, hogy a baba külföldön szülessen, így kettős állampolgár lehet. Természetesen, ehhez is újabb kölcsönt vettek fel, hogy a lányom külföldön, biztonságos körülmények között szülhessen, privát orvos vigyázzon rá.
Megszületett végül az unokánk. Az öröm után következett a gyerekszoba felújítása, újabb hitelből. Amikor rákérdeztem kifizeti ezt majd? azt mondták, ők, hisz felnőttek és önállóak.
Aztán jött a baj: Bencét elbocsátották a munkahelyéről, Lili GYES-en volt. Pénzük fogytán, a törlesztők csak nőttek. Kétségbeesett hangon kérték, hogy adjuk el a nyaralót a Velencei-tónál, hogy ne legyenek fizetésképtelenek. Nem szívesen, de kénytelenek voltunk megtenni. Sajnos így sem bizonyult elegendőnek.
Végül a lakást is el kellett adniuk, később az autót is. Liliékkel most az apóséknál húzzák meg magukat. Panaszkodnak, hogy nincs semmijük. Persze, hogy nincs ha legalább meghallgatták volna a tanácsainkat. A hitelek még mindig nem rendeződtek, évekbe fog telni, mire mindent kifizetnek. Szomorúság, könnyek semmi sem maradt.
Ma már tudom: néha a szülői józanság és tapasztalat többet ért volna, mint a fiatalos önállóság iránti vágy. Talán legközelebb hallgatnak majd ránk és nem az élet leckéjén keresztül tanulják meg ugyanazt.
