Egy naplóbejegyzésbe írom le ezt a furcsa napot, mert még most sem igazán tudom, mit érzek.
Ma reggel, miközben az ablakon át néztem az esőt, csörgött a telefonom. Régi gyerekkori barátnőm, Borbála hívott fel, hogy megkérdezze, minden rendben van-e velünk. Először nem értettem, miért ez az aggodalom. Aztán elmesélte, hogy a férje véletlenül meglátta a nagymamámat, Etelkát egy VIII. kerületi közértben, messze az otthonától, a megszokott helyeitől.
Etelka mama mindig energikus, aktív asszony volt, hajdanán matektanárként dolgozott a környék egyik gimnáziumában. Most már nyugdíjas, de a régi tanítványai még mindig szeretettel gondolnak rá, ha szóba kerül. Azonban a barátnőm férje nem a tettrekész, élénk Etelka nénit látta most, hanem egy megfáradt, kissé szomorú idős nőt, aki csendesen beszélgetett az egyik eladónővel.
Később kiderült, hogy mama elmondta a boltos asszonynak, hogy egyedül él, és nincs senki, aki segítene neki. A kis nyugdíja amiből nagyjából 90 ezer forintot a lakásbérletre és gyógyszerekre költ éppen csak kitart hó végéig, de ételre néha már nem marad. Az együttérző eladónő pár konzervet és kenyeret rakott össze, hogy átadhassa Etelka mamának.
A barátnőm, Borbála, épp akkor lépett ki a boltból, és odament hozzájuk. De mama csak annyit mondott sietve: Menj csak nyugodtan, semmi baj! majd elindult haza. Azt hittem, valami félreértés lehetett, hiszen a barátnőm nagymamája jómódú, tőlünk mindig kaptak segítséget, ha kellett. Később derült ki, hogy a nénike csupán néhány alapélelmiszert szeretett volna venni.
Aznap este átmentem mamámhoz. Nem kerteltem, egyenesen rákérdeztem, igaz-e, amit hallottam. Bevallotta őszintén, hogy kipróbált egy új trükköt, amit valahol olvasott: messzire megy boltba, nehogy ismerőssel találkozzon, és ott más néniként beszélve, segítséget kér. Amit útközben kap másoktól, azt végül nem is magának tartja meg, hanem elviszi a templomnak, hogy a rászorulókon segítsenek.
Számomra felfoghatatlan, hogy mi vette rá mamát erre az egész ez az idős kori kalandvágya olyan furcsa lett. Ha unatkozik valaki, inkább fogad egy kutyát vagy egy hörcsögöt! Nem mintha szégyen lenne segíteni, de mégis fáj látni ezt a titkolózást és játszmát valakitől, akit szeretek. Megígértem Borbálának, hogy nem beszélek róla senkinek de még most sem tudom, mit gondoljak vagy érezzek, amikor eszembe jut a mamámmal történt eset.
