Holnap lesz az anyósom születésnapja.
A kisbabám négy és fél hónapos. Először ő hívott minket magához ünnepelni, és úgy beszéltük meg, hogy anyukám vigyázna a babára addig. Aztán azonban meggondolta magát az anyósom, és most a férjével és a lányommal együtt hozzánk akar jönni ünnepelni. Nincs pénzünk éttermi vacsorára, a férjem sem állna rá, ők pedig eleve visszautasítanák. Nagyon szerény életet élnek, megelégszenek kevéssel.
Még most sem értem igazán, miért döntött úgy az anyósom, hogy nálunk tartja a születésnapját. Csak bosszantani akar, vagy be akar állítani rossz házigazdának, netán tényleg össze akarja hozni a családot ugyanaz asztalhoz…? Kezdetektől nagyon feszült a kapcsolatunk, ami a kicsi születése után csak romlott. Talán most rendezni szeretné a konfliktust, de szerintem nem ez a jó módszer. Nem mintha durván bántott volna mostanában, de egyszer fizikailag is bántalmazott már. Az utolsó kis jószándék-morzsák is eltűntek bennem iránta. Most már tudom, akárhogy is mosolyog rám, mit gondol rólam.
Nem tiltottam meg neki, hogy lássa a gyereket, ő maga nem is kíváncsi rá igazán. Minden hétvége előtt rákérdezek a férjemnél, szeretné-e az unokáját látni a nagymama. Én nem bánom, ha találkoznak, de nekem ő nem hiányzik. Ilyenkor kínosak vagyunk mindketten; ő, mert valószínűleg eszébe jut, miket mondott nekem, én ugyanebből az okból.
Igen, én peremvidék családból származom, apám és a nővérem isznak. Na és, nem vagyok ember én is? Nem kell tiszteletben tartsa, hogy hétvégén, ha a babám engedi, szeretnék tovább aludni. Azok a napok ajándékok nekem, nem kell 6.30-kor kelnem reggeliztetni a férjemet (akkor általában még aludnék, hiszen a baba is alszik, de fel kell kelnem). Egyik percben azt mondja, jönne, másikban mégsem. Minden alkalommal, amikor megfordul a kulcs a zárban, legszívesebben menekülnék…
És persze mindig emlékeztet, hogy ez az ő lakása, az ő szabályai. Értem én, hogy az ő lakása, de most mi élünk itt, tehát akarva-akaratlanul sajátomnak érzem, nyugodtan járhatnék akár kócosan, pizsamában is. Ez is csak kulturált udvariasság. Szerintetek, ha valaki lakást ad bérlőnek, az is szó nélkül bejárkál? Szerintem ez elég sejtető, hogy kié is ez a hely lakás.
Azért feszül köztünk a viszony, mert az anyósom soha nem akart igazán megismerni még akkor sem, amikor kiderült, hogy a fia eljegyez. Már a jegygyűrű kapcsán is hívogatott állandóan, nem akarta elhinni, hogy tényleg voltunk az anyakönyvi hivatalban. Lakásban se akart találkozni, kávézni, semhol. Természetesen nem tudja, hogy a férjem előtt nem volt senkim.
Véletlenül találkoztunk, öt hónapja jártam a férjemmel, mikor bemutatott neki. Hát, nem volt felhőtlen; meglehetősen nyersen viselkedett, amikor bevezetett engem. Az apósomat csak az esküvőn láttam. Talán ezért is érzem magam távol tőle, szinte idegenek vagyunk.
Gyűlölök színlelni, bár ha kell, egész jól megy de most nem akarok. Nincs kedvem még a látszatát sem kelteni, hogy kedvelem. Tudom, hogy az ő lakását kaptuk meg ajándékba, de most, hogy ezt a páromnak adta, mi közöm ehhez? Már a kórházból hazajövet másnapjában is megsértett, fejemhez vágta, honnan származom, hogy nyakán élek a fiának, mintha valami teher lennék. Mégis, hogy engedhet meg ilyen kijelentéseket egy 55 éves asszony a menyének, aki nem tett neki semmit (leszámítva, hogy elvette a fiát), ráadásul egy friss anyának ilyeneket mondani?
Nincs bajom a vendégekkel, de őt nem szeretném vendégként nálunk látni. Kénytelen leszek segíteni annak a nőnek teríteni, akihez semmilyen meleg érzés nem köt, ugrálni a baba és az asztal között, és hosszasan várni, míg végre hazamennek. Ajándékot azért már beszereztem neki, szóval a kötelesség letudva…
