– Anyu, nyisd ki az ajtót! Anyu, kérlek! – a fiú ökölzörgetése olyan erővel kopogott a fémszíjon, mintha mindjárt kiszakadna a sarokvasból. – Tudom, hogy otthon vagy! Az autó nincs az udvaron, tehát nem mentél el sehova!
Ilona Kovács hátat fordított a bejárati ajtónak, az ölében egy kihűlt teáscsészét szorongatott. A keze annyira remegett, hogy a porcelán csörömpölt a csészealjon.
– Anyu, mi történik? – Laci hangja egyre kétségbeesettebb lett. – A szomszédok azt mondják, egy hete senkit nem engedsz be! Még Edit se jöhet be!
A menyemlő említésére Ilona Kovács önkéntelenül is összerezzent. Edit. Az ő drága Editje, akire a fia mindent hajlandó volt. Még azt is, ami múlt csütörtökön történt.
– Anyu, hívok egy lakatost! – fenyegetőzött Laci. – Ki fogjuk nyitni a zárat!
– Ne merd! – kiáltotta végre Ilona Kovács, még mindig nem fordulva az ajtó felé. – Ne merj hozzám nyúlni!
– Anyu, de miért? Mi történt? Beszélj velem!
Ilona Kovács lehunyta a szemét, és megpróbált összeszedni magát. Hogyan magyarázza meg a fiának, amit hallott? Hogyan mesélje el azt, amit a rendelő folyosóján véletlenül kihallgatott?
– Anyu, kérlek – Laci hangja halkabb lett, könyörgő. – Aggódom érted. Edit is aggódik.
Edit aggódik. Persze, aggódik. Biztos attól fél, hogy a tervei nem valósulnak meg.
– Menj el, Laci. Menj el, és ne gyere vissza.
– Anyu, beteg vagy? Lázad van? Hívjak orvost?
– Nekem nem kell orvos. Nekem az kell, hogy békén hagyj.
Ilona Kovács felállt a fotelből, és odament az ablakhoz. Az udvaron Laci állt, telefonon beszélt. Biztos Editnek hívja, meséli, hogy az anyja megint hisztizik.
A fiú felemelte a fejét, és meglátta őt az abAz ablakból látta, amint Laci összeszorított öklel lassan leereszkedik, és egy utolsó kétségbeesett pillantást vetve a lakásra, elindul hazafelé, míg Ilona Kovács a szívébe zárt fájdalommal fordult vissza a kihűlt vacsorájához, tudva, hogy néha a legnehezebb döntés is egy új kezdet lehet.







