Bálint kinyitotta az ablakot és felállt a párkányra. Az alatt fekete aszfalt vonzotta és ijesztette egyszerre.
Az élet néha olyan, mint egy kanyargós erdei ösvény. Sosem tudhatod, hová vezet, vagy mi vár rád a következő fák mögött. Bálint Farkas el se hitte volna, hogy egyszer elveszíti, majd újra megtalálja boldogságát.
Nem sietett feleséghez menni. Olyat keresett, akivel szívvel-lélekkel összeillenek. Amikor megpillantotta Klárít a kávézóban, rögtön megrezdült a szíve – ő az. Gondolkodás nélkül odament és bemutatkozott. Ugyanazokat a könyveket olvasták, ugyanazokat a filmeket nézték, mindketten szerettek korcsolyázni, és mindketten egy erős, szeretetteljes családot álmodtak, gyerekekkel.
És minden úgy alakult, ahogy álmodták – csak a gyerek nem jött. Klári orvosról orvosra járt, kezelésekre ment, még zarándokhelyekre is elutazott, nem adta fel a reményt. Aztán egy nap hitte, hogy egyre biztosabb: várandós. Nem sietett a kórházba, várta, hogy teljen idő, nehogy tévedjen. Csak amikor nőni kezdett a hasa, ment el orvoshoz.
Kiderült, hogy nem várandósság, hanem daganat. Minden alkalommal, amikor Klárival az onkológiára ment, Bálint látta a betegek merev tekintetét, mintha magukat figyelnék. Hamarosan ugyanezt a tekintetet vette észre Klárin is.
Bálint nem mozdult el a felesége mellől. Először kivett egy szabadságot, majd saját költségűt, végül az orvos megértette a helyzetét és betegszabadságot írt ki. De a főnöke behívta és közölte: vagy visszajön dolgozni, vagy felmondanak neki. Bálint beadta a felmondását.
Nap mint nap ápolta a feleségét. Fogta a kezét, amikor elakadt a lélegzete, és ahogy csak tudta, imádkozott, hogy ne válassza el tőle, vigye el őt is vele.
De semmi sem segített. Három hónap múlva Klári meghalt.
A temetés után Bálint egy üres lakásba tért vissza. Klári köntöse hetek óta a szék támláján lógott. Bálint remélte, hogy egyszer csak felkel és felveszi. Az előszobában álltak a csizmái, ott lógott a bőrkabát, amit tavaly tavasszal vettek leárazáson. Bárhová nézett, minden Kláriról, a szeretett, egyetlen feleségéről emlékeztette, aki ilyen korán eltávozott.
Bálint a felesége illatát őrző párnába temette arcát és felzokogott. Aztán elment a boltba két üveg pálinkáért. Reggel alig bírt felkelni. Az esti fájdalom újból elöntötte. Bálint kiöntötte a maradék pálinkát a mosogatóba. Bár – miért is számít? Klári nélkül nem akart élni.
Nappal még valahogy lekötötte magát, de éjjel nincs menekülés a gyötrelem elől. Egy éjjel az ablaknál állt és nézte az éjszakai várost. Mi tartja itt még? A lakás? Hát vesszen oda! Nincs munkája, nincs felesége, nincs gyereke. Bálint kinyitotta az ablakot és felállt a párkányra. Az alatt fekete aszfaltDe mikor a szomszéd ajtaján megszólalt a csengő, visszalehelt, leugrott a párkányról, és lassan elindult kinyitni – mert éppen ebben a pillanatban döbbent rá, hogy talán mégsem minden hiába.
