**Naplóbejegyzés**
Reggel még minden nyugodtnak tűnt. Beindítottam a motort, megnéztem a tükröket, majd ránéztem az arany szőrű szépségre, aki a másik ülésen ült. Liza mindig is imádta az autóutakat – csendben ült, kinézett az ablakon, néha letette a fejét a térdemre. Engedelmes, okos, soha nem okozott gondot.
„Na, Liza, indulunk a dolgainkra?” – mosolyogtam, miközben beindítottam a kocsit.
Liza lecsóválta a farkát, de ahelyett, hogy az ablak felé fordult volna, egyenesen rám meredt.
Pár perc múlva a tekintete még intenzívebb lett. Kicsit oldalra döntötte a fejét, és folyamatosan a szemembe nézett, mintha valamit akarna mondani.
„Mi van, kislány?” – kuncogtam. „Elfelejtettem a irányjelzőt?”
Válaszul ugatni kezdett. Nem egy rövid figyelmeztető „vau”-val, hanem hangosan, kitartóan, mintha veszekedne velem.
„Csöndesebben, Liza” – kértem, miközben gyorsan ránéztem az útra. „Mi bajod van?”
De nem csitult. Az ugatás egyre gyorsabb és hangosabb lett, és kezdtem ideges lenni. Általában csendben ül az autóban, de most… mintha idegösszeomlás kerülgette volna.
„Éhes vagy?” – próbáltam találgatni. „Vagy csak álmos?”
Liza nem reagált a szavaimra. Kissé előrehajolt, és továbbra is rám bámult. A tekintetében volt valami, ami nyugtalanná tett.
„Hát, kezdesz ijesztő lenni…” – mondtam, és egy kézzel a kormányon, megpaskoltam a pofáját.
Akkor vettem észre. A szeme nem egyszerűen rám szegeződött… Valami másra és nagyon ijesztőre nézett. Hirtelen megállítottam a kocsit, és megláttam…
Óvatosan visszatettem a kezem a kormányra, de a nyugtalanság nem múlt el. Liza továbbra is mozdulatlanul ült, nem pislogott, és néha hirtelen lefelé tekintett, a pedálok irányába.
„Mi van, ott valami?” – pillantottam le, bár a helyemből nem láttam rendesen.
Ismét hangosan ugatott, majd az előttünk lévő útra nézett, mintha sürgetne, hogy tegyek valamit. Még soha nem láttam ennyire kitartónak.
„Jó, jó” – motyogtam, és óvatosan letértem a út szélére.
Megálltam, kiszálltam, és felnyitottam a motorháztetőt, de első pillantásra minden rendben volt. Aztán lenéztem az alváz alá. Ott, az első kerék alatt, sötét, zavaros folyadék csöpögött az aszfaltra.
„A fékfolyadék…” – sóhajtottam.
Leguggoltam, megérintettem az ujjam
